Furcsállom, milyen sok energiát pazarolnak ellenzéki szervezetek arra, hogy végre zöldágra vergődjenek magukkal, és kitalálják, együtt akarnak-e működni a következő választásokon, és pontosan milyen formában tegyék. Közös lista? Alku az egyéni jelöltekről? Háttérmutyik? Számos dolog merült már fel nyilvánosan és a színfalak mögött, azonban mindegyik verzió arra a feltételezésre épül, hogy Magyarországon az ellenzéki pártok és mozgalmak valamiféle demokratikus alternatívát képviselnek, amiről én, bevallom, csöppet sem vagyok meggyőzve. 

Ennek nem az az oka, hogy „a Fideszt is demokratikusan választották, akkor meg mi a baj?”, és nem is állítom, hogy a hatalomgyakorlás módja, a végletes centralizáció, az alkotmányos rendszer sarkára akasztása, a személyre szabott törvénykezés mind-mind ne lenne elégséges indok a kormányzási stílus és az állami struktúra minőségi átalakításának igényére.

A realitás ezzel szemben mégiscsak az, hogy mostanra teljesen világossá vált, az ellenzék igazából képtelen értékalapon megszervezni magát, az alkotmányosság és a jogállamiság kérdésköréről alkotott elképzeléseik – pláne kiforrott terveik - gyakorlatilag nem léteznek. 

Ha tényleg csak a személyes ambíciók és a hatalomért való acsarkodás miatt nem tudnának dűlőre jutni, vagy ha az alaposan átgondolt terveik „markánsan különböznének” egymástól, sokkal jobb lenne a helyzet. Ezzel ellentétben teljes a káosz: hol alkotmányos restaurációt, hol közvetlen köztársasági elnökválasztást követelnek, hol az amúgy sem túl sikeres ellenzéki kerekasztal mintájára hoznának létre vadiúj alkotmányt egy esetleges választási győzelem után. 

Ha azt gondolnánk, hogy a friss mozgalmak és új kispártok körében jobb a helyzet, természetesen két-három matolcsyt biztos tévednénk (SI, jele: fordítókorong): a milla nemzeti minimumja sem sokat javított a helykereső protesztdzsemborik ürességén, a néhány fiatal által ígéretesnek tartott szélsőbalos 4K elnöke érthetetlenül Hugo Chávezt mentegeti, a Szolidaritásnak pedig semmi értelme. 

Mindezt azért látom tragikusnak, mert a népszerű vélekedéssel szemben úgy gondolom, a mostani politikai helyzet – és így a választópolgárok többsége – demokratikus programért kiállt. Mi legyen az Alkotmánybíróság szerepe? Parlamentarizmus vagy elnöki rendszer? Választási rendszer, MNB, Költségvetési Tanács, bíróságok, maga az alkotmány, és még sorolhatnám - ha ezeket nem töltjük meg igazi tartalommal, továbbra is csak pártérdekek ad hoc kiszolgálói maradnak robusztus és legitim intézmények helyett. Megkockáztatom, ekkora történelmi lehetőség előtt még nem állt az ország: a politikai intézményrendszer és az alkotmányosság kérdésköreinek végre esélyük lenne bekerülni a nyilvános politikai diskurzusba. 

Egyelőre azonban minden jel arra mutat, ez nem fog megtörténni, az ellenzéki szereplők nem veszik (vagy nem is tudják venni) a fáradtságot arra, hogy kitalálják, miben is hisznek, és mit jelent számukra demokratának, köztársaságpártinak vagy akárminek is lenni. Oké, tudom: nem félni.

A mai állam gépezetét egyre jobban áthatja a manuális irányításra való törekvés. Több, a múltban bevezetett szabályozás és a nemrég felröppent új adónemek, mind-mind ebbe az irányba mutatnak.

2013-tól a kormány megadóztatná a sárga csekket, a pénzügyi tranzakciókat, a telefonálást, az SMS/MMS szolgáltatásokat, és még a futóversenyt is. Ezek az új adónemek, ha mellétesszük a kormány más terveit és intézkedéseit, (mint például az öt kulcsos áfáról szóló elképzeléseket vagy az egyetemi keretszámok új szabályzását) veszélyes irányba fordítják a magyar politikát, hiszen már önmagukban is problémásak.

A tranzakciós adó valószínűleg megakasztja majd a pénzmozgást, illetve (mivel a készpénz használatot jutalmazza a rendszer) a feketegazdaság felé mozdítja a piacot, így káros hatással lehet a nemzeti gazdaságra. Nem is beszélve arról, hogy a nagyobb cégek már most tartanak a megnövekedett költségektől, hiszen a nagyobb mértékű pénzmozgás miatt őket sújtja legjobban a rendszer.

A távközlésre kivetett adóból a kormány 52 milliárd forint bevételre számít, ám valószínűnek tartom, hogy a végeredmény kevesebb lesz, hiszen a percenkénti +2 forint miatt - az így is magas percdíjak mellett - jelentősen csökkenhet a telekommunikáció mértéke, ami pedig  könnyen a civil szféra rovására mehet, visszavetve az ország fejlődését.

Ezekhez az adónemekhez kapcsolódó központi problémát fokozza, hogy fel-felröppennek a hírek arról, hogy a nyugdíjasokat, illetve alacsony jövedelemmel bíró polgárokat valamilyen féle védelem alá kéne venni az új adók alól.

A legnagyobb aggodalomra nem is a látszólag ad-hoc adók adnak okot. Ezek mögött ugyanis egyértelműen látszik a logika. A kormány kétségbeesetten próbálja tartani a hiánycélt, és ehhez onnan von el, ahonnan tud, ahonnan még lehet.

Azonban a központi probléma a magyar kormánygépezet manuális váltója. A kézi irányítás érezhető a rendszeren. A parlamenti kétharmad hajtotta motor pedig – fékek nélkül – rendkívül veszélyes. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy azok, akik a kormánynál ülnek, mindenképpen manuális irányításra akarnak támaszkodni. Ezt mutatja az új adórendszer is. Az öt kulcsos áfáról szóló elképzelések, a speciálisan, bizonyos szektorokra kivetett adók mind-mind erre utalnak. De ezt a problémát példázzák az új egyetemi keretszámok is, melyekkel a kormány a neki kívánatos irányba szeretné terelni az embereket, félretéve minden rajta kívül álló érdeket és véleményt.

A helyzeten pedig csak ront az a tendencia, hogy például az elfuserált, kézi irányítású adórendszert még több manuális „utána-igazítással” akarják megoldani, és adómentességet vagy csökkentett adóterhet adni bizonyos rétegeknek. (Zárójelben, persze ezzel az eszement rendszerrel szemben – szerintük – a kétkulcsos adó az már bonyolult és a sátántól való)

De mi a gond a manuális váltóval? Nem csak, hogy kapitalizmus és szabadpiac ellenes, de a kézi irányítás, kapkodáshoz és ad-hoc megoldásokhoz vezet, ahol valaki mindenképpen sérül majd. A rendszer nem elég, hogy rugalmatlan, de a kapitalizmus ellenes, központosított, disztributív szemlélet az állami szférát a civil szféra rovására növeli majd. Ez pedig az állampolgárok érdekeinek sérüléséhez vezet. Egy szűk csoport elképzelései károsak lehetnek az egész országra nézve és a fulladozó civil szektor nem tud majd megoldást nyújtani a szabad tér nélkül, melyben működhet.

Az Országgyűlés tegnap megválasztotta Áder Jánost Magyarország új köztársasági elnökének. A szavazás könnyen ment: nem volt a kormánypárt részéről képviselő, aki ne tisztelte volna meg bizalmával Ádert. Az első köztársasági elnöki beszéd sok újdonságot hozott, és erről – böngészve a blog- és sajtóvilágot – konszenzus alakult ki az elemzők és véleménynyilvánítók körében.

Alapvetően mindenki üdvözölte az első államfői beszédet. Nem is csoda, hiszen valóban új stílust és formát választott a frissen megválasztott Áder. Nem kimondottan teendőinek elvégzésére és feladatainak ellátására (és kiváltképp nem azok mikéntjére) helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább saját államfői karakterének bemutatására, amely elődjéhez képest igen nagy eltéréseket mutat. Ennek a jellemváltásnak a legfontosabb eleme talán az lehet, hogy viszonylag absztrakt módon írta le elképzeléseit jövőbeli államfői magatartásáról. Legalábbis olyan értelemben absztraktnak vehetjük azt a fajta szemléletet, amellyel igyekszik kijavítani azokat a csorbákat, amelyeket elődje ráhagyott.

Nyilván mindenki emlékszik Schmitt legelső államfői beszédére, melyben az a – már klasszikusnak számító – mondat hangzott el, hogy „[…] nem gátja, hanem motorja leszek a törvényhozásnak […]” Utólag láthatjuk – és persze láthattuk Schmitt regnálásának idején is –, mennyire fontosak az első államfői beszédben elhangzottak, hiszen Schmitt végig, következetesen járta végig ezt, a kezdetek kezdetén lefektetett utat. Ezzel szemben Áder beszéde sokkal távolabbra mutat: konszolidációt hirdet. Az azonban, hogy ez a konszolidáció miben ölt majd testet (a jogalkotási dömping féken tartásával, vagy esetleg miniszterelnökünk olykor heves politikájának féken tartásával), az a jövő zenéje, de még inkább nagy kérdése. Én személy szerint mindkettőt el tudom képzelni, mégis reálisabbnak érzem a másodikat, azaz az Orbán pórázaként működő Ádert.

Hiszen számtalan helyen egészen új stílust enged meg magának, nem követi azt a Schmitt-féle retorikát, ami tulajdonképpen Orbán beszédeinek alapjai – csak éppen átragadva, átemelve (tudják: a törzsanyagból). Nem nemzetről beszélt Áder, hanem politikai nemzetről, kitágítva ezzel azt a politikai teret, amelyben munkálkodni, és amelyet formálni, egyesíteni kíván. Hangsúlyos szerepet kap (többek között) ezzel a nemzet egysége, a korábbi nemzeti összefogás meg- és elkoptatott szimbóluma helyett egy különös fogalmat kapunk.

 (forrás)

Muszáj azonban azokról a taktikai lehetőségekről is említést tenni, amelyek Áder megválasztásához köthetőek (lehetnek). Előre leszögezem, hogy bár könnyű az összeesküvés-elméletek veszélyes mezejére tévedni, nem áll szándékomban.

"Orbán, a nagy sakkjátékos" – írja Karácsony Gergely egy bejegyzésében – rendkívül jól taktikázó politikus, és kifejezetten otthonosan és áldozatkészen mozog a politika csataterén, amely tényleg egy sakkpárbajra emlékeztet. És itt jön a képbe (újra) Áder János személye. Ha megnézzük a két köztársasági elnök személyét – és személyiségét -, illetve megnézzük azt a kéttípusú politikát, amelyet Schmitt regnálásakor tapasztaltunk és tapasztalunk egyelőre kizárólag Áder első államfői beszédében, valóban kijöhet az, amit Karácsony Gergely írt: Orbán nagy sakkjátékos.

Ugyanis Schmitt Pál mint köztársasági elnök (és mint hű pártkatona) személye és kinevezése láthatóan egyetlen célt szolgált: az új rendszer alapjainak felépítését jogszabályokon és intézményes átalakításokon keresztül, anélkül, hogy ebben bármi is gátolná az Orbán-kormányt. Ehhez egy hű pártember kellett, aki szeretnivaló személyiségével el tudja halványítani az amúgy égbe kiáltóan durva orbáni politikát, anélkül, hogy tényleg egy percig is kétsége támadhatna a miniszterelnöknek, hogy államfője nem írja alá a keze alá tolt különböző irományokat. Így került a képbe Schmitt. Majd amikor a rendszer már stabilan áll, és tulajdonképpen minden fontos törvény átcsúszott Pali bácsi kezén, aminek át kellett csúsznia, láss csodát: Schmitt Pál lemond államfői tisztségéről.

Pár héttel később pedig Áder János Magyarország új köztársasági elnöke, aki – mint az tudvalevő – az elmúlt években nem ápolt túl jó kapcsolatot Orbánnal (talán ezért is kényszerült Brüsszelbe). És megint kénytelen vagyok az Áder-beszéddel példálózni. Ugyanis a beszédben – ahogy azt fentebb említettem – valóban egyfajta konszolidációs politikát meghirdető államfő beszél. Ez Orbánnak nem jöhetne jobbkor: a szavazótábor megfeleződni látszik (3.ábra), az agresszív politikának már nem látja feltétlenül hasznát (megvan már minden, ami kellett), hát kell egy olyan államfő, aki ebben megerősíti – mármint a közvélemény szemében. És ahogy azt a különböző sajtófelületeken láthatjuk, valóban azok a reakciók, hogy Áder személye körül egyfajta megkönnyebbülés kering.

Azonban más is rejtőzhet ebben a döntésben. Ugyanis – és erről vajmi keveset olvastam eddig – az Orbán-kormány effektíve hét évig állít(ott) államfőt. Tegyük fel, hogy a 2014-es választásokat nem nyeri meg a Fidesz-KDNP. Ebben az esetben még három évig Áder János – hiába a konszolidációs nemzeti egységeskedés, ő is csak pártkatona – ott állna az új Országgyűlés fölött – Fideszesként. Egy percig sem gondolom azonban, hogy a 2014-es választásokat Orbán el tudná bukni: gyenge, szétzilált az ellenzék, nincs kihívó; az új választási rendszer nekik kedvez; és a fellendülés még csak most kezdődik (sic!).

Orbán tényleg remek sakkjátékos, és mint olyan, tudja, hogy sosem lehet elég biztos a győzelemben. Én a fentebb leírtak alapján azt gondolom, hogy bár jelen pillanatban nem tart semmitől, tart attól, hogy később tarthat. Egy jó sakkjátékos így gondolkodik.

Bár az én vagyonomnál valószínűleg több tisztessége van Gyurcsány Ferencnek, kénytelen vagyok már a bevezetőben leszögezni: nem áll szándékomban az egykori miniszterelnökünket plagizálással vádolni. Ugyanis nem szabad puszta feltételezések és a politikai érdekeknek kiszolgáltatott médiaharcok alapján rögtön farkast kiáltani. Így gondoltam ezt a Schmitt-ügy kirobbanásakor is: legyenek meg előbb a tények, foglaljon állást az egyetem, szülessen jogerős döntés, és véleményezzen az Országgyűlés, majd ennek fényében – legjobb és legtisztességesebb belátása szerint – döntsön Schmitt Pál, lemond-e vagy sem.

Azonban ezen túlmenően is akadnak párhuzamok a két plágium-ügy között, és ezek közül a legfontosabb a moralitás dimenziójában keresendő. Természetesen érvek és ellenérvek is születtek már a két ügy hasonlóságában. Egyesek nyílván úgy gondolják, hogy amennyiben Schmitt Pál lemondott államfői tisztségéről saját plágium-ügye miatt, úgy most Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellene a pártelnöki székből. Mások pedig érvelhetnek azzal, hogy Gyurcsány csupán egy 1-3%-kos támogatottsággal bíró párt elnöke, míg Schmitt Pál maga volt a nemzeti egység jelképe, így az ő döntése kötelező volt – illetve kötelezőbb. Nehéz eldönteni, hogy a mérleg nyelvén melyik érv a súlyosabb és hol az igazság, mindenesetre én azt gondolom, hogy a felsorolt érvek közül egyik sem igazán fontos, és nem feltétlenül mutatják meg, hogy mi a különbség, és mi a hasonló a két eset között.

Ugyanis a korábbi és a mostani plágium-ügy hasonlósága kimerül annyiban, hogy egy politikusunk diplomamunkája – valószínűsíthetően – nem mindenhol klappol. Szerintem azonban van egy ordítóan nagy különbség, amit sokkal fontosabbnak tartok. Mégpedig, hogy Gyurcsány Ferenc már egy megbukott miniszterelnök és politikus, akinek a magyar politikai életben nincsen keresnivalója. Azt hiszem, ebben a magyarországi gyurcsányistákon kívül mindenki egyetért. És mégis megint itt van a rivaldafényben: facebookján és a tegnapi majálison viktatúrázik, játssza a mártírt; és újra mondom az egészben a legfontosabb, hogy hagyjuk, hogy játszhasson, felépítjük neki – illetve felépíti a HírTV stábja – a színpadot. Ez az igazán nagy különbség. A Schmitt-ügyben egy, a politikai rendszert nem kellő alázattal szolgáló államfőről volt szó, most pedig egy bukott miniszterelnökről és politikusról– aki korábban szintén ebben a cipőben járt –, akit inkább tényleg hagyni kéne főni a saját levében, mintsem tüzet gyújtani alá.

(forrás)

De (!) mégsem ezek a legfontosabb problémák és kérdések, kedves olvasók! Nem az a kérdés, hogy ki plagizált, illetve ki plagizált többet vagy – pardon – hülyébben, és még csak nem is az, hogy a két ügyben van-e a moralitás tekintetében eltérés. Nézzük, mi is történt!

Egy, a baloldalhoz közelebb álló újság riportere elindította a Schmitt-lavinát. A baloldalon mindenki hőzöngött, háborgott, nagyon hatásos maszlagokkal az elnök lemondását követeli, a jobboldal pedig csitítani próbálta a kedélyeket, hűen védelmezte – szinte az utolsó pillanatig – saját emberét. Pár héttel később egy, a jobboldalhoz köthető televízió oknyomozó csoportja elindítja a Gyurcsány-plágium-lavinát. A jobboldalon mindenki hőzöng, háborog, nagyon hatásos maszlagokkal a pártelnök lemondását követeli, Gyurcsány pedig újra fürdik a népszerűség és a mártírság iszapfürdőjében.

Az igazán nagy probléma az, hogy a moralitás, amelynek dimenziója mentén sokan próbálják megválaszolni a két ügy közötti hasonlóságokat és különbségeket, nem létezik. Létezett, persze. Addig, amíg a baloldal – teljesen mindegy milyen módon – felállt és erkölcsi válaszért kiáltott: hogy ülhet egy, a kisdoktoriját plágiummal megszerző ember az államfői székben? És akkor is meglehetne még az a bizonyos moralitás és erkölcsösség, ami után annyira ácsingózunk, amikor a jobboldallal teszi ugyanezt: kiáll és Gyurcsány plágium-ügyében tisztázást követel. No, de akkor hol veszett el a moralitás?

Igen egyszerű a válasz: a politikai pártcsaták véres mezején. Ott, ahol a pártkatonák a párt és saját moralitásukért harcolnak, nem pedig az objektív erkölcsösségért, hanem kizárólag a pillanatnyi igazságok miatt szállnak harcba; szimpátiáért, szavazatért. Akkor lehetne joga bármelyik politikai oldalnak erkölcsről és moralitásról prédikálnia, ha mindkét ügyben egyforma álláspontot képviselnének, különben az egész semmit nem ér.

Ha jól emlékszem, Schiffer András azt mondta, mikor Schmitt Pál, lemondása után még az Országgyűlés egyes székeiből verbális pofont kapott, hogy „földön fekvő emberbe nem rúgunk”. Tegnap eszembe jutottak ezek a sorok, amikor a megvádolt Gyurcsányra gondoltam, és azt hittem (és hiszem most is), hogy földön fekszik, ne rugdaljuk. Aztán rájöttem, hogy egyrészt elég edzett ehhez, másrészt pedig lehet, hogy tényleg hamarabb kikerülhet így a képből – ezt majd a jövő eldönti. Ma már Schiffer fentebb idézett mondata mást mond nekem, és mást tartok a földön fekvőnek: magunkat, választópolgárokat.

Ugyanis itt ordít előttünk, ami igazán fontos a két ügyben: várjuk a morális válaszokat olyan emberektől, akik pillanatról pillanatra képesek megváltoztatni az erről alkotott saját képüket, és képesek egyik pillanatban saját tolvajukat védeni, és képesek máskor egy ugyanolyan tolvajlást bűnnek kikiáltani. Dönts, kedves választópolgár: lefekszel-e újra?

 Nagy felzúdulás övezte Orbán régebbi kijelentését, mi szerint nem sokon múlott, hogy nem elnöki rendszert vezettek be Magyarországon. Az ellenzék egységesen megkönnyebbülésének adott hangot, és Orbán diktatórikus és sátáni törekvéseinek újabb bizonyítékát látták a szándékban. Ennek ellenére szerintem az elmúlt két év tükrében az elnöki rendszer bevezetése Magyarország előnyére is  válhatott volna. 

Tegnap hazafelé jövet a mesterképzéses felvételik esélyét latolgattuk két hallgatótársammal, amikor is egyikük felvetette, úgyse lehet itt még sokat tudni, ha a Corvinust végül beolvasztják más egyetemekbe, itt még elég nagy felfordulás lesz. "Hülye vagy? Ez már rég lekerült az asztalról!" - vágtam rá túláradó optimizmusomban és kormányunkért érzett végeláthatatlan szeretetemben. Hiba volt.

Ahogy hazaértem, olvasom az emaileket, jönnek a telefonok: láss csodát egész nap tele volt vele a sajtó, csak én nem láttam belőle semmit. "Több elképzelés is van, de olyan, amelyben a Budapesti Corvinus egyetem megmaradna a jelenlegi formájában, nincsen" - nyilatkozta az [origo]-nak egy "rálátó" forrás, sőt, a felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányairól áprilisban készült koncepcióból világosan kiderül, hogy az élelmiszer-tudományi, kertészettudományi és tájépítészeti kar a Szent István Egyetem, a gazdálkodástudományi és társadalomtudományi karok a BME, végül a közgazdaságtudományi kar az ELTE gyámsága alá kerülne. Jaj, bocsánat, ezek teljesen új "pólusok" (sic!) lesznek, szó sincs itt beolvasztásról! 

"Az egyes nemzetközi rangsorokban szereplő Budapesti Corvinus Egyetem mutatói alapján sem a kiemelt minősítéshez szükséges, sem a kutatóegyetemmé váláshoz szükséges képzési-kutatási volumennel nem rendelkezik, ugyanakkor hatékony menedzsment struktúrája és nemzetközi beágyazottsága révén egy kiemelt felsőoktatási intézmény alapját jelentő együttműködés, integráció vagy egy kutatóegyetemi integráció erős komponense lehet." - áll a tervezetben az első olvasásra semmitmondó, másodikra kissé homályos megalapozottságú, harmadikra egészen egyértelmű mondat. Magyarul alkatrésznek még elmegy.

Alatta táblázat bizonyítja ugyanezt: a Corvinusnak nincs helye a magyar felsőoktatásban.

Mielőtt azonban levennének lábunkról a derekas és nyilvánvalóan szakmai alapokon nyugvó centralizációs törekvések, mielőtt elkábítana minket az újdonság varázsa, csöndben megjegyezném, hogy 1934-ben Hóman Bálint javaslatára már egyszer összeolvasztották a Corvinus jogelődjének számító Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karát a Budapesti Műszaki Egyetemmel - a közgázosok nyilván már akkor is egy "integráció erős komponensének" érezték magukat.

Elképesztő, mennyire képtelenek békén hagyni egy - magyar viszonylatban mindenképpen - jól működő egyetemet. Arról nem is beszélve, hogy a folyamatból "nyertesen" kijövő intézmények autonómiája ugyanúgy csorbát szenved, amikor fölülről több ezer új hallgatót és hozzájuk szorosan kapcsolódó oktatókat, képzéseket, elvárásokat és persze problémákat oktrojálnak falaikon belülre. Mert attól nyilván majd jobb lesz nekik.

Zárásképpen csak annyit, ha már mindenképpen újracsomagolt és teljesen önkényes átalakítást akarnak végigerőszakolni az amúgy is eső áztatta magyar felsőoktatáson, ha nekik valóban ennyit jelent a modernitás, akkor minek kábítjuk egymást: "Közép-magyarországi műszaki-gazdasági kutatóegyetemi pólus" helyett legyen csak megint nyugodtan Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem. Legyen úgy mint régen volt ugyebár, de persze inkább ne legyen egyik sem.

Jelen bejegyzés mind tartalmát, mind pedig hangnemét tekintve különbözik az eddigi posztoktól. Ugyanis kivételesen nem egy - klasszikus értelemben vett - politikai kérdésre vagy történésre reflektál, hanem csupán egy szerencsétlen esetre, amelynek főszereplője Kumin Ferenc, aki egy bejegyzésében részletesen kifejti a történteket.  

Orbán Viktor az Új Ember című, katolikus hetilapnak adott húsvéti interjújában azt mondta, Magyarország jelenlegi vezetésének (vagyis saját) értelmezésében az európai tendenciák, melyek a nemzeti gondolkodásmód és szuverenitás helyett inkább a nemzetköziség, a nemzetek felettiség felé mutatnak, szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvések. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktor egy politikus, és mint ilyen, az a dolga, hogy pártjának színeiben, meghatározott társadalmi csoportok érdekeit képviselje. Ennek érdekében beszélhet „alulról nyitott középosztály”-ról, munkával és erőfeszítéssel elérhető felemelkedésről, keresztény világfelfogásról és nemzeti szuverenitásról, egy nemzet saját, európai fősodortól eltérő útjáról, az európai civilizáció és kultúra sajátos értelmezéséről, és arról, hogy az Európában uralkodó felfogás szerint (valakik) a hit, a vallás és a teremtés rendjét a vallástalanság és a tudományos világfelfogás, az istentelen kozmosz felé terelik. Ezekkel az üzenetekkel elérheti azokat a választókat, akik minderről ugyanígy gondolkodnak, és miniszterelnökként képviselheti őket, amikor pártjának tagjaival megszavaztatja az általa helyesnek vélt törvényeket, vagy amikor újságoknak nyilatkozik. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktor egy demokratikusan megválasztott kormány vezetője. Ezt a kormányt akár két éven belül leválthatják saját korábbi szavazói, esetleg azok, akik a fülkeforradalom idején még nem gondolták komolyan ennek a kivételesen tehetséges politikusnak a sokkal kevésbé tehetséges riválisai és kritizálói által vizionált worst case scenariokat, és nem mentek el szavazni. Vagy akár újra megválaszthatják, ha tevékenysége az állampolgárok többsége szerint szimpatikus és sikeres. 

Az én értelmezésemben Orbán Viktornak, mint politikusnak azonban nem feladata, és főként nem kötelessége, hogy bármerre „terelje” a magyar népet. Főleg nem magánéleti és vallási kérdések kapcsán. Ugyanis a politikusnak az a végzete, hogy intézkedéseit, és mindazt, amit ő maga gondolt, képzelt, vagy vágyott tenni a néppel, egy könnyed mozdulattal eltörölhesse az, aki – szintén a nép akaratából - utána jön. Személye pótolható és egyáltalán nem ő vagy a saját személyes hobbijai a biztosítékai egy ország sikerességének vagy felemelkedésének. Azt olyan feltételek biztosítják, amiket nála bölcsebb emberek már megfogalmaztak, és az európai parlamentáris demokráciákban szerencsére nem is kérdőjelezi meg őket senki. A sajátos európai modell a felvilágosodás, az ipari és polgári forradalmak során ugyanis kialakította azt a négy intézményt, amely fokozatosan egymáshoz illeszkedve egészen mostanáig előnyt biztosítottak számára a világ többi részével szemben: ezek a magántulajdon, az autonóm egyén, a demokrácia és a felelős kormányzás intézményei. És Orbán Viktornak személyesen ezekhez maximum csak annyi köze van, hogy miniszterelnökként a negyediket igyekszik minél komolyabban venni, és nem képzeli, hogy saját vízióira épített kurzusának termékeivel, vagyis új törvényekkel és intézményekkel az első hármat helyettesíteni tudja. 

Orbán Viktor azt is elmondhatja a katolikus hetilapnak, hogy szerinte minden európai értékvita mélyén az húzódik meg, hogy míg korábban mindenki egyetértett a keresztény Európa gondolatával, ez mára vízválasztó lett, de ennek ellenére ő a keresztény gyökerekhez ragaszkodik. Ezt én úgy értelmezem, hogy családjával együtt részt vesz a húsvéti szertartásokon, magában pedig jót kuncog azokon a szegény hitetleneken, akik a hosszú hétvégén inkább az istentelen kozmosz rejtélyein gondolkodnak. És esetleg az is felmerül bennük, hogy Európában zajló értékviták mélyén nem kizárólag az húzódik, hogy régebben a kereszténység volt az egyéneket a társadalomba integráló legfontosabb intézmény, mára viszont a helyét átvették olyan, vallástól (és így az ember magánéletétől) független intézmények, amelyekben vallási és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül bízhat az európai ember, amennyiben minden következményével együtt annak vallja magát. Mert lehet, hogy ez csak egyetlen azok közül kihívások közül, amelyekre Európának mihamarabb választ kell találnia, hogy megőrizhesse vezető szerepét – és vele az európai értékeket – a világban. 

Orbán Viktornak joga van azt gondolni, hogy a többi problémával nekünk, magyaroknak nem igazán kell foglalkoznunk, mert ha megvan az „Isten, haza, család” feliratú falvédő minden becsületes magyar család otthonában, akkor minden szupi lesz.

Azt, hogy politikusként ezeket megtehesse, az az európai típusú demokrácia teszi lehetővé, amely sokkal inkább magában hordozza az egyéni felelősség, az – evilági – következmények felfogásának és az önkorrekcióra való képességnek a lehetőségét és elvárását, mint tette, teszi azt a legtöbb keresztény egyház. 

Az említett interjúban a miniszterelnök megosztotta legkedvesebb, a húsvéttal kapcsolatos bibliai történetét is. Ebben két asszony a sírhoz igyekszik, és felmerül köztük, hogy ki fogja a követ elgurítani Jézus Krisztus sírja elől. „De ennek ellenére mennek a kenetekkel a sír felé... Az életben is akad mindig egy-egy ilyen kő, egy-egy ilyen akadály: el kell indulnunk, pedig nem tudjuk, hogy ki és miként fogja elgörgetni a követ. Aztán a kő csak el lesz görgetve valahogy.”

Én személy szerint bízom benne, hogy Európa – ahogyan kikísérletezte, majd mintául adta nekünk a parlamentáris demokráciát – a jelenleg valóban sürgető kérdésekre is keresi és megtalálja a választ. Hogy velünk, magyarokkal együtt-e, rajtunk is múlik. Orbán Viktornak személy szerint joga van hozzá, hogy önként lemondjon a részvételről abban a folyamatban, amikor Európa eldönti, hogy „aztán hogyan is lesz elgörgetve” az a kő.

Lemondott. De miért húzhatta ilyen sokáig, miért próbálta magyarázni a magyarázhatatlant, menteni a menthetetlent?

Amit én látok magam körül, az az, hogy az emberek egy jelentős része csal, lop, hazudik valamilyen szinten. Ez megmutatkozhat abban, hogy bliccelnek a BKV-n, nem kérnek számlát, vagy lopják az áramot. Miután a társadalom nagy százaléka - én is - érdekelt ezekben ismerősökön, rokonokon keresztül, ezért a rendszer fent tud maradni, mert senki nem lesz érdekelt a többi ember társadalmi elítélésében, a normakövetés kikényszerítésében, hiszen így az ő kis mutyijuk is veszélybe kerülhet. Tehát az emberek nem találkoznak a társadalom nyomásgyakorlásával, így azzal sem, hogy tetteikért a negatív következményeket is viselniük kell. Ki lehet azt magyarázni, el lehet kenni, hisz mindenki ebben érdekelt.

És ez nincs máshogy a politikusok szintjén sem. Alapvetően nem hiszek benne, hogy bármely oldal politikusai eredendően gonoszak lennének, vagy hogy képviselőnek csak az menne, aki korrupció által jól meg akarja szedni magát. Én abból indulok ki, hogy ők is csak közülünk valóak, ők is ugyanabban a közegben nőttek fel és szocializálódtak, mint mi, és ez határozza meg tevékenységüket is.

Tehát ha azt szeretnénk, hogy a jövőben ne legyen kérdés, hogy ilyen esetben valaki lemond, továbbá, hogy ne lehessen ilyen sokáig magyarázni, húzni a dolgot, nekünk, mindannyiunknak kell változni és tenni ezért. Ha a társadalom széles rétegében megtűrt mutyikat nem tűrjük tovább, felszámoljuk, akkor gyermekeinknek ilyen környezetben szocializálódva már nem lesz kérdés, hogy viseljék-e tettük következményét.

 Felemás érzésekkel fogadtam az e heti hírt, mi szerint a pénzügyminiszterek Tanácsa elfogadta a Magyarország elleni szankciókat. Magyarként nyilván bosszant, hogy hazánk ellen alkalmazták először ezt a fajta szankciócsomagot. Európaiként viszont örülök, hogy van súlya az európai intézményeknek, intézkedéseknek, és a látszat ellenére az EU tud kemény is lenni. Liberálisként viszont az érdekel a legjobban, hogy ezek a szabályok tényleg egyenlően érintik-e az összes tagállamot?

Egy ilyen komplex, ellentmondásos helyzetben, azt hiszem, az ember nem tehet mást, mint megvizsgálja a tényeket.

1)  A Magyarországnak járó strukturális források harmadának felfüggesztése jogszerű és megérdemelt volt.

Magyarország 2004 óta túlzottdeficit-eljárás alatt van, ami azt jelenti, hogy a költségvetési hiánya magasabb volt, mint a vállalt 3 százalék. Ráadásul 2004 és 2012 között, azaz nyolc éven (!) keresztül nem sikerült olyan gazdaságpolitikai programot letenni az asztalra, amely alapján bárki elhitte, hogy ez a hiány csökkeni fog a következő években.

 A túlzottdeficit-eljárás lefolyása nincs kőbe vésve, a gyakorlat alakítja leginkább. Magyarország ellen gyakorlatilag bármikor életbe léptethették volna a strukturális transzferek leállítását. Ezt csak most tették meg a pénzügyminiszterek, amelyhez minden joguk és okuk megvolt.

2) Nem Magyarország az egyetlen állam, amely  erős költségvetési hiánnyal küzd, de a magyar költségvetési egyenleg kiemelkedően rossz állapotban van.

Ha megnézzük más államok költségvetési hiányát, láthatjuk, hogy nem csak a magyaroké volt tartósan magas. Egyértelmű, hogy a franciák, görögök, lengyelek és spanyolok is (többek között) igen pocsék költségvetési egyenleggel rendelkeznek 2009-2011 között. Miben más tehát az ő helyzetük, mint a miénk? 

A fent leírt országok közül egyedül Görögország nem tud mit mondani mentségére, de Athén ezt meg is szenvedi, őket ne irigyeljük. A franciák ugyan többször  túllépték a 3%-os szabályt, de egyrészt nekik sikerült egy hiteles gazdaságpolitikát letenniük az asztalra, másrészt pedig élen jártak a fiskális szigorítások intézményesítésében. Persze nem lehet tudni, hogy a francia baloldal majd mekkora hiányt termel, de a jövőbe senki sem lát. Olaszország 2009-ben csúszott el, de a deficit már 2011-re csökkenésnek indult, ráadásul a tavalyi kormányváltás csak pozitív fordulatot okozhat. Lengyelország már 2008-ban túlköltekezett, a költségvetési hiány 2010-ig nőtt, de 2011-ben sikerült 2 százalékkal csökkenteni azt. Spanyolország szintén 2008-ban szállt el, és a vizsgált országok között ő termelte ki a legnagyobb, 11%-os hiányt 2009-ben, ám ezt szinte felére sikerült csökkenteni tavaly. 

Láthatjuk tehát, hogy a legtöbb ország már elindult a hiánycsökkentési úton. Magyarország helyzete viszont teljesen más. Egyrészről az Unióhoz való csatlakozásunk óta folyamatosan magasan van a költségvetési hiány mértéke, 2008 óta gyakorlatilag stagnál 3-4% között. 2011-ben ugyan sikerült egy pozitív egyenleget összehozni (ezt az Unió is elismerte), de ezeket csak egyszeri tételekből tudták finanszírozni: már csak azért is biztosak lehetünk ebben, mert a kormány is 3% közeli költségvetési hiánnyal számol idén, ami egy év alatt 7%-os (!) romlást feltételez. Ez minden, csak nem fenntartható. Másrészről Magyarország kormánya nem képes más választ adni a kritikákra, csak azt, hogy a kormány programja növekedést generál és csökkenti a hiányt, ezért nem hajlandóak azon érdemben változtatni. Ez pedig minden, csak nem hiteles gazdaságpolitika.

Ezért azt hiszem, teljesen egyértelmű: Magyarország más országokkal összehasonlítva is kiemelkedik a költségvetési egyensúlytalansága miatt.

3) Ennek ellenére az EU nem alkalmazza egyenlően a saját szabályait mindenkire. 

Ez is vitathatatlan. Nem csak arról beszélek, hogy ugyanezen a héten a pénzügyminiszterek engedték, hogy a spanyol költségvetési hiány magasabb legyen, mint amennyit eddig vállaltak – mikor Orbán hasonló próbálkozása megbukott 2010-ben. Sokkal inkább arra gondolok, hogy már történelmi tény, hogy Franciaország és Németország rávette a tagországokat, hogy ellenük ne irányítsanak túlzottdeficit-eljárást, amikor szükséges lett volna. Mivel a túlzottdeficit-eljárás indítása nem automatikus, ezért a nagy tagállamok meggyőzhetik a többieket, hogy ellenük ne indítsanak szankciókat.

Összefoglalva: Nem az az igazságtalan, hogy Magyarország ellen léptettek életbe szankciókat – az igazságtalan, hogy másokkal szemben nem. Persze ez nem menti föl Budapestet, már csak azért sem, mert nekünk vannak a legrosszabb gazdasági kilátásaink. Annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a szankciókat, de egyúttal megpróbáljuk kijavítani azokat az európai intézményi hiányosságokat, amelyek ilyen igazságtalan helyzethez vezethetnek. Az új fiskális paktum erre tett kísérletet, hiszen abban a rosszul teljesítő országokkal szembeni szankciók már automatikusak, nem pedig egy politikusok által hozott döntés eredményei. Az új megállapodásban tehát már a nagyok és a kicsik teljesen egyenlőek. Ezért kell tűzön-vízen keresztül támogatni a paktumot. 

Jelen tanulmány rövidített változata az Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 10. számában jelent meg 2012. március 9-én. Előfizetéssel letölthető EZEN A LINKEN. A tanulmány publikálását a Publius blogon az Élet és Irodalom szerkesztősége jóváhagyta. Köszönet érte.

*

Szakmai körökben vitán felül áll, hogy Orbán Viktor és Matolcsy György nevével fémjelzett hetedorox gazdaságpolitika súlyos károkat okozott és okoz a magyar gazdaságnak, letérítette hazánkat a Visegrádi országok által követett növekedési útról. 

1. ábra: A Visegrádi országok GDP növekedésének rátája.

 Forrás: (OECD [2011]). Megjegyzés: 2011., 2012. és 2013. évi adatok OECD előrejelzések. 

Senki nem állíthatja azonban, hogy az előző kormányok gazdaságpolitikája jelentős sikereket hozott volna, hiszen 2006 óta a GDP növekedésünk jelentősen elmarad a többi Visegrádi országéitól¹.  A kérdés így valójában nem (csak) az, hogy az aktuális Orbán-kormány mely gazdaságpolitikai lépései hibásak és ezeket hogyan lehet orvosolni, hanem az, hogy mi lehet annak az oka, hogy sem a 2002 után regnáló szocialista / liberális koalíció, sem az országot most irányító konzervatív, Fidesz által vezetett kormány nem volt képes valós és eredményes reformokat végrehajtani?

A fenti kérdés megválaszolása során a következő axiómából indulok ki: a gazdasági fejlődés hosszabb távon szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy egy ország társadalma elfogadja és magáénak érezze a kapitalizmus legfőbb intézményeit és az azokkal szorosan összefonódó liberális alapértékeket. Arról részletesebben nem kívánok itt szólni, hogy miért tartom ezt egy vitán felül álló, axiomatikus kiinduló pontnak, inkább felhívom az Olvasó figyelmét Kornai János legújabb könyvére, amely Gondolatok a kapitalizmusról címet viseli. Kornai [2011] ebben a művében tudományos igényességgel ismerteti a modern kapitalista rendszer azon tulajdonságait, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a gazdasági rendszer, ingadozásokkal ugyan, de fenntartható gazdasági fejlődést eredményezzen. Ahhoz, hogy a kapitalizmus bármely formáját elfogadjuk, nem szükséges teljes mértékben elfogadunk a homo economicus emberképét, amely önérdekkövető és racionális egyéneket feltételez. Amit azonban egy jól működő kapitalista gazdasági rendszerhez a társadalom döntő többségének el kell fogadnia, az a piaci koordináció és a magántulajdon dominanciája a bürokratikus koordináció és az állami vagy kvázi-állami tulajdonnal szemben.

Friedrich Hayek ([1992] és [1995]) munkássága bizonyítja, hogy a szabadpiac és a magántulajdon tulajdonságai egyértelműen hatékonyabbá teszik a piaci allokációt a bürokratikusnál. E megállapítás akkor is érvényben marad, ha az állam szerepét nem szűkítjük olyan mértékben, mint Hayek [1995] tette². Véleményem szerint az állam a következő fontos és megkerülhetetlen szerepekkel rendelkezik: stabil kereteket biztosít az egyének kooperációjához, azaz kikényszeríti a törvények uralmát (jogállamiság), felszámolja vagy tompítja a piaci kudarcokat, olyan szolgáltatásokat biztosít az állampolgárainak, amelyeket a piac nem nyújt számukra, valamint – és ezzel Hayek már nem értene egyet – hatékonyan megvalósítja a társadalom tagjai közötti szolidaritást megjelenítő redisztribúciót.

Egy jól működő kapitalista rendszer kialakítása, és a végcélként megjelenő gazdasági növekedés és jólét, a liberális filozófiájából levezethető alapértékek elfogadását igénylik, amelyek mellett lehetünk szociáldemokraták, konzervatívok vagy ökopártiak, de lássuk be, hogy ezek – a feltett kérdésünk megválaszolása szempontjából – már csak másodlagos preferenciákat jelentenek. Mely fogalmakkal ragadhatóak meg a gazdasági jóléthez szükséges liberális alapelvek? A szabadság fogalmával, amely képessé tesz bennünket önállóan, saját erőből megvalósítani céljainkat. A bizalom fogalmával, amely azt jelenti, hogy bízunk embertársainkban és a közösen felállított intézményekben, ezért képesek vagyunk egymással kooperálni. A tolerancia fogalmával, amely azt jelenti, hogy elfogadjuk egymás jogát arra, hogy mindenki, azaz a kisebbség is, élhessen szabadságjogaival. Végezetül a magántulajdon és piac fogalmával, amelyek nem önállóan, de domináló intézményekként irányítják és meghatározzák a gazdaság működését. Ezek a liberális alapértékek ellentmondanak a szélsőséges álláspontoknak: sem a fasiszta nézetek, sem a kommunista nézetek nem összeegyeztethetőek velük. Különböztessük meg a liberalizmus és a demokrácia fogalmát, mert az utóbbi időben az orbáni rendszer kritikusai ezeket gyakran összemossák:

„A liberalizmus és a demokrácia, bár összeegyeztethető egymással, nem ugyanaz. Az előbbit a kormányzati hatalom mértéke foglalkoztatja, az utóbbit pedig az, hogy kinek a kezében van a hatalom. A különbség a leginkább akkor látható, ha a velük ellentétes fogalmakat vesszük szemügyre: a liberalizmusnak a totalitarizmus az ellentéte, míg a demokráciának az autoritarizmus.” (Hayek [1995], 326. old.) 

A fentiekből reményeim szerint látható, hogy a kapitalizmus eredményes működése nem igényel neoliberális gazdaságpolitikát, nem szükséges minimális, éjjeliőr államban gondolkoznunk, csupán egy liberális minimum társadalmi elfogadását igényli: elutasítjuk a totalitarizmust és elismerjük a piacot és a magántulajdont a gazdaság két legfontosabb intézményeként. Az állam méretéről és szerepéről, valamint a redisztribúció nagyságáról ezen határokon belül vitatkozhatunk és vitatkoznunk is kell, de nem kérdőjelezhetjük meg a liberális alapértékeinket.

A fenti gondolatmenettel arra kívántam rámutatni, hogy egy ország gazdasági sikerét az határozza meg, hogy a társadalom tagjai által követett kultúra, értékrendszer milyen mértékben foglalja magában a liberális alapértékeket. A gazdasági prosperitás és a jólét szempontjából a legfontosabb tényező, hogy miként viszonyul a társadalom döntő része a piachoz és a magántulajdonhoz.

A következőkben azt szeretném megvizsgálni, hogy a fentebb nevesített liberális alapelvek (szabadság, bizalom, tolerancia, piac / magántulajdon) milyen mértékben ágyazódtak be a magyar társadalom értékrendszerébe. Ennek feltérképezése nélkül nem tudunk választ adni a tanulmány elején megfogalmazott kérdésünkre. A fogalmak operacionalizálásához Ronald Inglehart nevéhez fűződő World Value Survey / European Value Survey (WVS /EVS) kutatás eredményeit fogom felhasználni³.  A magyar adatok mellett, amelyeket a TÁRKI gyűjtötte össze, a többi Visegrádi ország értékeit mutatom be.  

2. ábra: A szabadság proxy-változójának standardizált értékei, a magasabb értékekkel rendelkező országokban nagyobb döntési szabadságot érzékelnek az állampolgárok

 Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A173.- How much freedom of choice and control, C034.- Freedom decision taking in job.

3. ábra: A bizalom fogalmának proxy-változója: A „legtöbb emberben lehet bízni” választ adók aránya (%-ban, a magas érték nagyobb bizalmi szintet mutat)

Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A165.- Most people can be trusted.

4. ábra: A tolerancia proxy-változójának standardizált értékei, a magas értékek toleránsabb társadalmat jelölnek 

Forrás: A felhasznált EVS kutatások adatfelvétele 1999-ben történt. Saját ábra. Megjegyzés: A EVS következő kérdései alapján: A035.- Important child qualities: tolerance and respect for other people, A125.- Neighbours: People of a different race, A129.- Neighbours: Immigrants/foreign workers, F118.- Justifiable: homosexuality, F120.- Justifiable: abortion.

5. ábra: A piaci koordinációval és a magántulajdonnal kapcsolatos attitűdre vonatkozó proxy-változó standardizált értékei, magas értékek a bürokratikus koordináció és az állami tulajdonlás nagyobb fokú támogatását jelentik 

Forrás: WVS /EVS kutatások különböző időpontokban, saját ábra. Megjegyzés: A WVS és a EVS következő kérdései alapján: E036.- Private vs state ownership of business / E039.- Competition good or harmful / C060.- How business and industry should be managed.

Mint azt a 2-5. ábrák mutatják, a magyar társadalom által követett értékrendszer igen távol áll a tanulmány első felében definiált liberális alapértékektől. Az átlagos magyar állampolgár fél a szabadságtól, nem bízik önmagában, ebből következően erőteljesen számít az állam segítségére a problémái megoldása során, fenntartásai vannak a piaccal és a magántulajdonnal szemben és intoleráns a másképpen gondolkodókkal. Ezzel szemben az 1999-es felmérés alapján Közép-Kelet-Európában az egyik legmagasabb bizalmi szinttel rendelkezünk, amely a társadalmi összetartás erejét mutathatja.

A következőkben két szcenáriót elemzünk röviden. Az első esetben a politikai-, kulturális-és gazdasági elit azon része, amelyik hatalommal rendelkezik, elfogadja, támogatja a liberális értékeket és olyan reformokat javasol, amelyek illeszkednek ezen alapértékekhez. Sikeresek lehetnek-e ezen törekvések a magyar kontextusban? Ha a társadalom döntő része a liberális alapértékekkel ellentétes hagyományokkal és értékrendszerrel rendelkezik, akkor a felülről induló reformok a társadalom ellenállásán elbuknak. Ennek oka, hogy amennyiben a hatalmat birtokló elit és a társadalom testét alkotó tömegek a követendő értékek tekintetében szembekerülnek egymással, akkor rövid időn belül két folyamat zajlik le. Egyrészről az elit elszakad a társadalomtól, többé már nem érzékeli a társadalmi igényeket, másrészről a társadalom többsége „politikai erőszaknak” éli meg a felülről elindított reformokat és ellenáll azoknak. Ez drasztikus bizalomvesztéshez, kiábrándultsághoz vezet, amely folyamat végén politikai értelemben nem csak a reformok, de velük együtt a hatalmon lévő elit is megsemmisül. Erre a legjobb példa a Szabad Demokraták Szövetségének történte.

A második esetben a politikai-, kulturális- és gazdasági elit azon része, amelyik hatalmon van, érzi a társadalom széles rétegeinek kulturális értékeit, valamint követett normarendszerét és ehhez igazítja az által javasolt politikai reformokat. Sikeres lehet-e ez a politika hazánkban? Rövid távon a populista politika sikerrel kecsegtet, hiszen demokratikus körülmények között az állampolgárok széles tömegeinek szimpátiáját elnyerheti. Ebben az esetben a probléma akkor áll elő, ha a társadalom többsége és így a populista elit által követett értékrend szemben áll azokkal az értékekkel, amelyek a gazdasági prosperitás és a jólét letéteményesei. Ez a helyzet figyelhető meg ma Magyarországon. A liberális alapértékeket tagadó, populista politika letéríti az országot annak fejlődési útjáról és súlyos rombolást visz végbe egyrészről a gazdaságban, hiszen gazdasági válságot idéz elő (a külső körülményektől függetlenül is!), másrészről oly értékeket erősít meg a társadalom tagjainak érték- és normarendszerében, amelyek az ország fejlődését hosszú távon is akadályozzák. Valójában ez a politika rövid távú személyes hatalmi és gazdasági érdekek mentén gyermekeink jövőjét áldozza föl. Erre a politikai irányzatra a legjobb példa a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség aktuális története.

A tanulmány elején feltett kérdésre e rövid elemzés alapján azt a hipotetikus választ adhatjuk, hogy a 2002 és 2010 között regnáló szocialista / liberális koalíció azért vallott kudarcot, mert az általa követett kulturális értékek és az azokból levezetett reformjavaslatok nem illeszkedtek a magyar társadalom többsége által vallott értékrendszerhez. Azt feltételezem, hogy Budapest lakosságához közelebb állnak a liberális alapértékek, mint a vidéki városok, községek és falvak lakosaihoz, így elsősorban a vidéki társadalomtól szakadt el a kormányzó koalíció. Az értékekben megmutatkozó különbség azonban önmagában nem vezetett volna a koalíció 2010. évi választásokon elszenvedett megsemmisítő vereségéhez. A politikai megsemmisülés valódi oka, hogy reformelképzeléseiket nem a társadalommal közösen, alulról építkezve kívánták megvalósítani, hanem felülről jövő kezdeményezésekkel. Nem törekedtek valós párbeszédre, attitűdjük a lakosság szemében inkább arrogánsnak és elitistának tűnt. Nem kételkedem a reformerek jó szándékában és a célok helyességében sem, de a megvalósítás módja elhibázott volt.

A Fidesz és a KDNP most regnáló szövetsége ezzel szemben érzékeli a lakosság széles rétegeinek igényeit, viszont elutasítja azon értékeket, amelyek a gazdasági fejlődés alapjait jelentik. Az orbáni rendszer elsősorban a liberális értékeket tagadja, célja az államhatalom befolyásának drasztikus, az állampolgárok magánszférájába is érvényesíthető növelése. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kormánypárt az állam feladatait és szerepeit szélsőségesen tágan értelmezi, amely folyamat egyértelműen totalitárius irányba tolja a jelenlegi politikai rendszert. Az orbáni hatalom csak áttételesen, a liberális értékek elutasításával és az egypárti, valós társadalmi párbeszédet nem folytató kormányzásból eredően rombolja a demokratikus értéket és csúszik autoriter irányba. A kiépülő rendszer kezd nagyon hasonlítani ahhoz a rendszerhez, amelyet Csanádi Mária [1989] a szovjet típusú rendszer két meghatározó intézményének, az államnak és a pártnak az összefonódásáról oly szemléletesen bemutatott. Bízzunk benne, hogy nem lesz ismét érvényes Révai József szellemes bon mot-ja: „A párt és az állam nem egy, de nem is kettő” (Kornai [1993], 69. old.).

Hosszabb távon, demokratikus körülmények között ez a populista politika is kudarcra van ítélve, mivel nem képes teljesíteni a lakosság legfőbb elvárásait: a gazdasági növekedést és a szociális biztonságot. E két igény kizárólag jól működő kapitalista rendszerben elégíthető ki, amelyhez a liberális alapelvek elfogadása és alkalmazása elengedhetetlen. A fejlett, euro-atlanti közösség ezzel tisztában van, ezért sem értik a magyar kormány különutas magatartását.

Végezetül felmerül a kérdés, hogy az eddig leírtakból milyen normatív tanulságok vonhatóak le a most formálódó demokratikus ellenzék számára? Véleményem szerint először tisztázni kell, hogy kik is tartoznak a demokratikus ellenzékhez, hiszen ma még ezt sem tudjuk. Úgy gondolom, hogy mindazon pártok és társadalmi szervezetek csatlakozhatnak, amelyek elfogadják a tanulmányban bemutatott liberális alapelveket, azaz elutasítják a totalitarizmust, és a gazdaságban elfogadják a piac és a magántulajdon dominanciáját. Természetesen az alapvető emberi jogok és a demokratikus értékek elfogadása, valamint védelme szintén alapvető követelmény.

Tanulni kell az eddigi kormányok hibáiból és eredményeiből: nem lehet felülről, a társadalom értékrendjével ellentétes reformokat ráerőszakolni az állampolgárokra, de populista politikát sem szabad folytatni. Demokráciában nem felülről irányított reformokkal, hanem lassú, alulról építkező, szívós munkával lehet hosszabb távon is fenntartható, jelentős változásokat elérni. Akinek ehhez nincs türelme vagy ereje, az bele se kezdjen.

Az állampolgárok kiábrándultsága, fásultsága előnyös a status quo fenntartásához, a változások támogatóinak azonban éppen ez jelenti a legnagyobb kihívást. A közügyek iránti társadalmi érdektelenséget csak alulról építkező, participatív kezdeményezésekkel lehet megtörni. A társadalom tagjainak mobilizálására számos módszer létezik, amelyeket a Fidesz és a Jobbik részben már használ. Találkoznunk kell a lakossággal, klubokat és fórumokat kell szerveznünk, hogy megismerjük és megértsük az állampolgári igényeket és azokra releváns választ tudjunk adni a liberális alapértékek mentén. Ne gondoljuk, hogy Budapesten lehet megteremteni a jövő Magyarországát, a siker kulcsa a vidék megnyerése! A hosszú távú célok mellett rövid idő alatt teljesíthető sikerkritériumokat is érdemes meghatározni, hogy a társadalom minél hamarabb visszanyerje a politikába és a közösségbe vetett bizalmát, és legyen türelme kivárni a hosszabb távon elérhető eredményeket. Ebben az Európai Unió és a többi nyugati szövetségesünk támogatására biztosan számíthatunk, hiszen nekik is érdekük, hogy Magyarország stabil és jól működő piacgazdasággá és liberális demokráciává váljék.

Rosta Miklós, közgazdász, a Liberális Fiatalok Egyesületének alapító tagja

Lábjegyzetek: 

¹A jelen cikk szempontjából nem releváns kérdés, hogy a GDP önmagában elégséges mutatója-e egy ország gazdasági fejlődésének. Nem az, de egyszerűsége, elterjedtsége és ismertsége okán célunknak most megfelel.

²Az állam szerepéről Hayek [1995] a 330. oldalon fejti ki a véleményét.

³Az adatbázisok ingyenesen elérhetőek ITT, illetve ITT. A jelen tanulmányban bemutatott eredmények egy nagyobb kutatásból származnak. Köszönettel tartozom Koltai Júliának a statisztikák elkészítésében nyújtott segítségéért. A számításokat és a felhasznált adatbázist – az Élet és Irodalom valamint a Publius-blog szerkesztőségén keresztül – szívesen az érdeklődők rendelkezésére bocsátom.

Irodalomjegyzék:

Csanádi, M. [1989]: A pártállam-rendszer szerkezete, kohéziója és szétesése Magyarország példáján. Gazdaság, 23. évfolyam, 4. szám, 5-36 old.

Hayek, F. A. von [1992]: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Budapest

Hayek, F. A. von [1995]: Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Kornai, J. [1993]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Heti Világgazdaság Kiadói Rt.

Kornai, J. [2011]: Gondolatok a kapitalizmusról. Akadémia Kiadó, Budapest

OECD [2011]: OECD Economic Outlook No. 90, OECD Economic Outlook: Statistics and Projections (database).doi: 10.1787/data-00588-en

Orbán Viktor interjút adott a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung nevű német konzervatív lapnak - adták hírül a hétfői lapok. Amikor elolvastam, hogy mit is mondott a miniszterelnök úr, teljesen elállt a szavam. Nem baj, reménykedtem, biztos csak a szociálliberális sajtó terjeszti a hazugságokat, szóval fellapoztam egy másik megbízható hírforrást, a kdnp.hu-t. Ugyanazt írta. 

„Egyesek azt állítják, hogy megsértettük az európai szellemiséget. (…) Mit kezdjek egy ilyen véleménnyel? Engem megválasztottak, a magyar kormányt is megválasztották. De ki választotta meg az Európai Bizottságot?”

 

„És kinek tartozik felelősséggel az Európai Parlament?”

(forrás)

Simor András bejelenti, hogy hátrányos helyzetű közgazdászhallgatók javára lemond fizetéséről, amennyiben a kormány visszavonja a jegybanki függetlenséget sértő rendelkezéseit. Mindenki örül: végre egy konstruktív ellenzéki tisztségviselő, aki pompás stratégiai húzással még a felsőoktatás problémáit is a Fidesz képébe tolja. Ugye? Hát egy nagy francokat: nem tapsolni, hanem hajat tépni kéne.

Egyrészt egyszerűen arról van szó, hogy soha semmilyen körülmények között nem adunk engedményeket agresszoroknak. Ha a Fidesz csökkenteni akarja a jegybanki fizetéseket, mikor ehhez nincs joga, és el akarja érni, hogy mindenki azt gondolja, "ezek a milliárdosok nem is érdemelnek fizetést", hiszen anélkül is elvannak, akkor egyszerűen nem mondunk le a saját fizetésünkről, hanem kitartunk, amíg csak kell. Ennyi. Minden egyezkedés, engedményadás egyszerűen csak azt a látszatot kelti, hogy a másik félnek is igaza van valamiben: hogy igaza van akkor, amikor talán az utolsó független intézményt tapossa sáros tangapapucsával. Ezt én nem vagyok hajlandó elismerni, és pontosan ezért volt számomra nagyon szimpatikus Simor András mostani nyilatkozatát megelőző kemény kiállása. Ez az egyik része. 

A másik része meg az, hogy amúgy is elegem van azokból a politikusokból, akik ingyen/egyforintért dolgoznak, és ebből próbálnak népszerűséget szerezni: teljesen irrelevánsnak kéne lennie, mennyi pénze van az adott politikusnak, mert nem azért választjuk meg, hogy akkor majd rá kevesebbet kell költeni, hanem a tehetsége, szakértelme, frizurája vagy bármije miatt, ami őt személyesen vezetésre alkalmasabbá teszi. Periklész óta ennek evidenciának kéne lennie, és mégis mit látok? Azt, hogy itt mindenki elájul a gyönyörűségtől, hogy a Simor/Bajnai/Gyurcsány eljótékonykodják a bérüket, és ők mekkora államférfik, miközben Gyurcsány gyakorlatilag tönkretette az országot, Bajnai sikeresen elérte, hogy kevesebbet költsünk ugyanazokra a társadalmi hazugságokra, de meg nem akart változtatni semmit, Simorhoz meg nem értek. A lényeg, hogy ezt a rohadt demagógiát a bérekkel szintén gyűlölöm. A megalkuvást is, meg ezt is.

Pontosan az ehhez hasonló lépések miatt lesz ez egy olyan ország, ahol pár évtized múlva a Simor-ösztöndíjas közgazdászhallgatók ugyanúgy nem tudhatják biztonságban jövedelmüket és megtakarításaikat, ugyanúgy külföldön kényszerülnek majd taníttatni gyermekeiket, és ugyanezeket a harcokat kényszerülnek majd megvívni újra meg újra, mert mi inkább nem gondolunk bele, és inkább a könnyebb utat választjuk. Hogy fognak-e akkor is ódákat zengeni Simor András nyilatkozatáról? Kizártnak tartom.  

Vészterhes időket élünk – mindenki felvonul és tiltakozik New Yorktól Budapestig. Magyarországon se szeri se száma az elmúlt két hónapban történt tüntetéseknek. Ez a kormány- és gazdasági válság-ellenes hangulat egyrészről pozitívan hat a civil szférára, a polgári szabadság és felelősség eszméjére, másrészről viszont lehetőséget ad a rend- és rendszerellenes közösségek számára, hogy (újra) propagálhassák  a társadalomra veszélyt jelentő nézeteiket.

Ezek a csoportok könnyedén alkalmazhatják azonban a következő taktikát: adva van egy békés, a kormány egyes intézkedéseit bíráló demonstráció. Egy ilyen tüntetés nem akarja megváltani a világot, vagy lerombolni az államot, csupán egy adott törvényjavaslat(-csomag) változtatását próbálja elérni törvényes eszközökkel. Erre a tüntetésre rácsatlakozik egy ilyen, fent leírt "veszélyes csoport", gyakran csak támogatását kifejezve, vagy szórólapokat osztogatva, stb. A külső szemlélő számára könnyen összekeverhető lesz a két csoport, a két esemény, és miután kiderül a második csoport jellege, azzal az egész békés tüntetés és a "nemes" cél kompromittálódik. Nagyon figyelni kell tehát, hogy kik és milyen céllal csatlakoznak egy tüntetéshez.

A napokban röppent fel a hír, hogy a tegnapi Hallgatói Hálózat-tüntetéssel egy időben egy Anonymous nevű nemzetközi hackercsoport-hálózat feltörte Hoffman Rózsa oktatási államtitkár honlapját a tüntetéssel való szolidaritás jegyében. A Guy Fawkes-mániás csoport már létre is hozta a magyarországi leányvállalatát Anonymous Hungary néven.

Pont az ilyen szervezetek miatt kell figyelnünk rá, hogy egyes csoportok ne használják ki a kormány-ellenes hangulatot saját elvontabb céljaik elérése végett. Ha valaki két mondatnál többet tud a szervezetről, annak valószínűleg a hideg futkos majd a hátán. Miért mondom ezt?

Csütörtöki számában a Népszabadság interjút közölt velük, ebből szeretnék én hosszabban idézni:

„Mi nem egy adott párt vagy egy adott személy ellen lépünk fel. Mi a rendszert támadjuk. (…) Célunk egy teljesen más, emberközpontú paradigma hirdetése és megvalósításának elősegítése: olyan pártok nélküli közösségi döntéshozatali fórumok kialakítása, ahol folyamatosan jelen van a polgárok érdeke, akarata. (…) Mi a 99 és nem az 1 százalék uralmát támogatjuk, így nagyban kapcsolódunk az Occupy mozgalom eszmeiségéhez. (…) Nálunk nem számít, hogy ki kicsoda, csak az, hogy mennyit tesz a közösségért, a közös célokért. ”

E mondatok után egyesek számára még szimpatikus is lehet a szervezet: demokrácia, polgárok, pártok nélkül, remek. Jó, persze, egy kicsit emlékeztet egyes szélsőséges ideológiákra (gondolok itt az utolsó mondatra), de ezért még nem jár börtön.

„ Az Anonymous képlékeny csoport. Folyamatos új arcokkal és új ötletekkel, új, elkeseredett, a politikusokból és a cégek uralta világból kiábrándult emberekkel.(…) Mert mi értelme a sétálóutcáknak és a kávéházi teraszoknak, ha csak 1 százalék használhatja, a 99 százalék meg éhezik és fedél nélkül marad?”

Hát jó, kicsit túloznak, de jobb napjain még az LMP is mond ilyen mondatokat. Ez még mindig nem durva. De aztán…

„Tudunk a hazánkat érintő eseményekről és tervekről. De hazánk politikai egyoldalúsága néha furcsa meghátrálásra késztet bennünket. Nem láttuk volna hasznát egy olyan szimbolikus csapásnak, mely az akkor még többségi támogatottságot élvező kormánypártot célozta volna meg. Értelme sem lett volna – mi nem puccsisták vagyunk. Nem akarunk hatalomra kerülni, hatalomellenesek vagyunk. Mi a polgárok véleményét és érdekét akarjuk érvényre juttatni, de sokszor várnunk kell, míg az emberekben megérnek az események, elfogy a hitük a hazugságok miatt, s felébred a vágyunk a változás iránt.”

És íme: szemünk előtt születik meg a modern, populista anarchizmus. Az illegális eszközöket (hackertámadás) használó, ideológiailag zagyva, hatalom-ellenes célokat megfogalmazó szélsőbal.

Mennyiben más ez az ideológia, mint az, amely manapság belengi a pesti utcákat? Teljesen: ahogy a 4K!, a Szolidaritás, a Hallgatói Hálózat stb. a hatalomban lévők politikáját bírálja, úgy az Anonymous az államhatalom természetét magát. Államhatalom nélkül viszont nincs kormányzás; kormányzás nélkül nincs társadalmi rend; társadalmi rend nélkül nincsenek szabályok, csak anarchia és káosz.

Ezek a csoportok tehát egy illegális cél érdekében illegális eszközöket használnak. Nincs mit rajta szépíteni: terroristák. 

Akit ez nem győzött meg, íme egy videó

(forrás: Vámpírpillangó)

Ez most kicsit hosszú lesz, meg tényleg csak az, amit én láttam. Plusz okosság a végére. 

Manapság elég sok helyen találkozni a demokratikus deficittel, különböző forrásokból. Annak ellenére, hogy nagyon sokan hivatkoznak a problémára, az már nem igazán szerepel sehol, hogy valójában mit is takar ez a fogalom.

Nem akarok messzemenő magyarázatokba bocsátkozni, mivel a témával könyveket lehet megtölteni. Álljon hát itt annyi, hogy a demokratikus deficit, – vagy magyar nyelven hiány – az a jelenség, amikor az egyébként demokratikusan működő rendszer valamilyen, általában intézményi problémák miatt nem tud eléggé demokratikusan működni. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna demokratikus, vagy, hogy nincs demokratikus legitimitása. Csupán azt, hogy úgymond minden jó szándék ellenére vannak hibák a gépezetben. Ilyen például, hogy az Európai Parlament – parlament létére – nem bír elég hatalommal, vagy hatáskörrel ahhoz, hogy teljesen felügyelni tudja az Unió más szerveit, így például a Bizottságot és a Tanácsot. Vagy, hogy a Bizottság végrehajtói jogköre korlátozott, az Unió egésze pedig túl alacsony átláthatósággal bír, ami szintén nem jó pont a demokratikus hiány tekintetében.

A jelenség jól ismert és az EU folyamatosan küzd is azért, hogy csökkentse ezt a deficitet. Mi a problémám hát azzal, hogy egy ilyen, az egész uniós struktúrára kiterjedő problémát előszeretettel hoznak fel megjelenő cikkekben?

Alapvetően az, hogy a demokratikus deficit normatív fogalom. A demokratikus hiány elsősorban a politikaelmélet körébe tartozik, nem értéksemleges és nehezen megfogható. Ahány elemzés, annyi értelmezése akad, és bár vannak kézzelfogható hibák, melyek többek között ebből erednek, úgy gondolom, hogy nem túl stabil érvelés egy konkrét, teszem azt, gazdasági válság okait a demokratikus deficitből eredeztetni. Pedig ma azt látom, hogy a görög válságot, a magyar Unió-ellenesség erősödését és még ezer dolgot erre próbálják visszavezetni.

A gond ezzel az, hogy míg ezeknek a problémáknak vannak más, sokkal kézzelfoghatóbb eredői is, addig a demokratikus deficit egy nehezen körülírható és eleve vitatott fogalom. A mai elméletek egy része egészen odáig is elmegy, hogy az Unió működésével kapcsolatban demokratikus hiány irreleváns, mivel az Unió első sorban egy gazdasági, nemzetközi szervezet, melyekre alapvetően még kevesebb demokratikus jelleg jellemző, mint az EU-ra. Akár elfogadjuk ezt a fajta érvelést, akár nem, annyi bizonyos, hogy a demokratikus deficit megítélése vitatott és így nem érzem biztos pontnak például egy gazdasági válság magyarázatakor. Persze lehet tárgyalni, hogy milyen hatása van ezekre a történésekre, de én érvelésemhez keresnék valami kézzelfoghatóbb indokot.

Miért van hát, hogy mégis számtalan helyen hivatkoznak erre, és hogy sok helyen, már minden hibát automatikusan demokratikus deficittel bélyegeznek meg? Szerintem egyszerűen azért, mert jól hangzó, mindent érintő, de elég ködös fogalom ahhoz, hogy a publicisztika szárnyaira vegye. A média mögött meghúzódó politikai erők pedig nyerni akarnak és nem tájékoztatni. A nyílt, civilszférán belüli politikai diskurzus pedig sokszor esik áldozatul az ehhez hasonló félmagyarázatoknak. Persze távol álljon tőlem, hogy a szabad sajtót kárhoztassam, hiszen mindenki azt ír le, amit akar, de a normatív alapokon nyugvó érvelések könnyen tévútra vihetik a témában nem igazán jártas olvasót, sőt néha még azokat is, akik értenek az adott kérdéshez. Az internet korában pedig a média, beleértve minden fajtáját, sikamlós talaj. A demokratikus deficithez hasonló könnyen kijátszható joker-kártyák sokszor zavaros fejtegetésekhez vezetnek, melyeket inkább egy politikai szemlélet igazolása, és nem a kialakult helyzetek valós bemutatása vezérel.

A szerdán megjelent Helyi Témában találkoztam ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász és egytemi oktató címlapon szereplő cikkével. Mindenképpen foglalkozni kell egy ilyen cikkel, hiszen elég sokan olvassák az ingyenes újságot. Már az írás címe is igen érdekes, mely szerint "Állam az államban - Az MSZMP-től kapott előjogokat az IMF". De ne gondoljuk, hogy itt a vége, a tartalom még több szép pillanatot okozhat.

forrás

A cikk alapvetően arra keresi a magyarázatot, hogy "mi jogosítja fel a Valutaalapot" arra, hogy "több, az ország szuverenitását alapvetően érintő követelést támasszon a hazánk számra szükséges pénzügyi támogatás ellentételezéseképpen". A választ az író egy 1982-es törvényben találja meg, mely kihirdeti az IMF alapokmányát. Lomnici szerint ugyanis a törvényben meghatározott "megdöbbentő kitételek"-ben szereplő mentességek adnak ilyen erőt az IMF-nek. Ezek között említi, hogy az IMF tisztségviselői mentességet élveznek a hazai bírósági eljárás alól, míg ők perelhetnek; nem kell adót fizetniük (kivéve ÁFA); a szervezet vagyona mentes a kutatás, lefoglalás, igénybevétel alól, továbbá az irattárába sem nézhetnek be a magyar hatóságok.

Már a felvetett probléma és a rá adott válasz közötti ok-okozati összefüggés is nevetséges. Ennek ellenére valószínűleg ezek a mentességek sok embert elgondolkoztathatnak és tovább erősítik a nemzetközi szervezetek elleni indulatokat, hiszen ezek alapján látszólag igen aszimmetrikus Magyarország és az IMF viszonya. A valóság azonban az, hogy a mentességek két szempontból is teljesen természetesek. Egyrészt nem a magyar törvény tartalmaz kitételeket és plusz mentességeket, azok a kihirdetett alapokmányban szerepelnek. Ebből kifolyólag minden tagországra érvényesek. Másrészt a leírt mentességek nem tartalmaznak többet, mint ami a diplomáciában az államok vagy a jelentősebb nemzetközi szervezetek képviselőinek kijár. Tehát ugyanezen mentességeket élvezi bármelyik külföldi nagykövet és nagykövetség vagy az ENSZ hazai képviselője Magyarországon, továbbá például a chilei vagy bármelyik más országba akkreditált magyar nagykövet. Ezek a mentességek ugyanis manapság már univerzálisnak tekintendőek.

Lomnici természetesen ennyi érvvel nem éri be, hiszen a cikk végén még kitér arra, hogy a magyar IMF-ről szóló törvény 31 oldalas, míg a német (amelyről egy fotó is mellékelve van) egy, és "kis túlzással néhány bővített mondatot tartalmaz". A magyar törvény tényleg ilyen hosszú, hiszen az egész IMF alapokmányt tartalmazza, anélkül viszont csak három paragrafus, ami nyolc sor. Ezzel szemben a német törvény magában egy oldal, és nem tartalmazza az alapokmányt.

Következtésképpen jó lenne, ha egyetemi oktatók nem vezetnék félre szándékosan a közvéleményt, főleg nem ilyen kiélezett helyzetben. Magyarországnak és a saját szakmájuk renoméjának is jobbat tennének. Továbbá az is üdvös lenne, ha nem külső ellenségképekre kennénk saját magunk hibáit, rövidlátását.

(Azt már csak remélni tudom, hogy nem arról van szó, hogy egy ELTE-n oktató alkotmányjogász nem ismeri  a nemzetközi jog alapvetéseit.)

Még decemberben fogadta el a parlament az új felsőoktatási törvényt, melynek értelmében a jövőben magyar állami ösztöndíjjal, illetve részösztöndíjjal támogatott, és önköltséges képzésben részesülhetnek a hallgatók a felsőoktatási intézményekben. Bármilyen ügyesen is kerülik el a kifejezést, lényegében ez a korábban a Fidesz részéről oly hevesen elutasított tandíj kiterjesztését jelenti. Az intézkedést a törvényalkotási folyamat során, és elfogadása után is számos kritika érte, többek között kormánypárti politikusok és hallgatói szervezetek részéről is. Ezek lényege, hogy a tandíj igazságtalan, kizárja a szegényebb hallgatókat a felsőoktatásból, fő indítéka pedig nem a színvonal emelése, hanem költségvetési megfontolások állnak mögötte.

A kritikák megfogalmazása mellett azonban keveset hallani alternatív javaslatokról, pedig aki nem csukott szemmel jár az egyetemeinken, nem tudja nem észrevenni, hogy valami nincsen rendben, és valóban változtatni kéne. A jelenlegi felsőoktatási rendszer legsúlyosabb problémája egyértelműen az alacsony színvonal. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a magyar egyetemek közül az ELTE 199. helyével a legelőkelőbbnek számít az európai mezőnyben. Ez számos okra vezethető vissza, kezdve az óvodai oktatástól az érettségiig, mégis úgy érzem, hogy leginkább a már bekerült hallgatók és az egyetemi oktatók érdektelensége és motiválatlansága a fő negatív tényező. Mégis, mintha az új törvény ezzel nem igazán foglalkozna, sőt néha úgy érezni, mintha csak tovább csökkentenék az elvárásokat.

Pedig amellett, hogy kifejezné és megvalósítaná a társadalmi szolidaritást azáltal, hogy a felsőoktatás révén jobb helyzetbe kerülő állampolgárok maguk is hozzájárulnak képzésükhöz, és nem mások által finanszíroztatják későbbi magasabb fizetésük zálogát, a tandíjnak pont az lenne az egyik legfontosabb célja, hogy emeljen a színvonalon.  De most nem ezt látjuk. Ugyanis önmagában az állami forráskivonás és a hallgatói hozzájárulások volumenének és összegének növelése nem segít a motiváción. Azt csak egy vele párhuzamosan működő, kiterjedt tanulmányi és szociális ösztöndíj rendszer tenné meg. Felmerülhet, hogy miből lenne finanszírozható egy ilyen rendszer, főként a várható megszorítások fényében, de a válasz viszonylag evidens: a befizetett hozzájárulások visszaosztásával állami többletkiadások nélkül működhetne a rendszer, melyben elsősorban nem is a közvetlen pénzügyi motiváltsága vezetne magasabb színvonalhoz, hanem az, hogy a hallgatók átéreznék azt, hogy a felsőoktatás befektetés a jövőbe, a saját jövőjükbe, melynek komoly ára van.

Úgy érzem, ez eddig sok államilag támogatott képzésben részesülő hallgatóban nem tudatosult megfelelően, sokan csak félvállról vették az egészet, azzal a hozzáállással, hogy „maximum pár évvel tovább maradok”. Amennyiben viszont részben vagy egészben fizetniük kéne az oktatásért, nem csak hogy több erőfeszítést tennének tanulmányaik sikeres elvégzésének érdekében, hanem valószínűsíthetően a piaci törvényeknek megfelelően színvonalas oktatást követelnének meg az intézmények részéről. Így azok egymással versenyezve próbálnának minél több hallgatót szerezni maguknak, de már nem a kormányzati asztaloknál lobbizva, hanem elismert oktatókat, tartalmas kurzusokat, külföldi tanulmányi lehetőségeket felkínálva.

Egy ideális rendszerben a legjobban teljesítő diákok nemhogy „ingyen” tanulnának, hanem az eddigieknél jóval magasabb ösztöndíjat kaphatnának, mely a tandíjon felül valóban fedezné a megélhetési költségeiket is.  A viszonylag jól tanulók annyi ösztöndíjhoz juthatnának, ami fedezi a tanulmányi költségeiket, ezután következne a részleges költségtérítés, majd pedig a tanulmányok teljesen önálló finanszírozása. Ez a gyakorlatban három lehetőséget adna a diákok kezébe. Jó eredmények esetén saját források nélkül is finanszírozni tudják a tanulmányokkal és megélhetéssel kapcsolatos költségeket, közepes eredmények vagy rossz eredmények esetén pedig szülői támogatásból, saját forrásokból, diákhitelből vagy szociális ösztöndíjakból, illetve ezek tetszőleges kombinációjából tehetik meg a befektetést a jövőjükbe, ha valóban úgy gondolják, hogy ez megéri számukra. 

Megfelelő rendszerben tehát, ahol a színvonalat és nem a költségvetési igényeket tekintenék elsődlegesnek a döntéshozók, és fokozatosan vezetnék be a változásokat, vagy legalább időt adnának a felkészülésre a diákoknak, a tandíj egyértelműen jobb körülményekhez, eredményesebb és nívósabb tudományos élethez, hatékonyabb közpénzfelhasználáshoz és - hosszú távon - nemzetközileg is elismert magyar felsőoktatáshoz vezetne. Nem állítanám, hogy ezek ördögtől való célok lennének. 

Számomra igen meglepő volt olvasni az index tudósítását, mely több tízezres vagy akár százezres tömegről számolt be a békemenet keretében. Őszintén szólva azt hittem, hogy kudarc lesz az egész, elmegy néhány száz ember, és ennyi. Ezzel a feltételezésemmel egyébként valószínűleg nem voltam egyedül, nem véletlenül nem vállalta be a Fidesz sem a megjelenést.

Ehhez képest teljesen máshogy alakultak a dolgok, és ebből nekünk - a kormány politikájával egyet nem értőknek - is le kell vonnunk a tanulságokat. Orbán támogatottsága még mindig jelentős, és ez a támogatottság mozgósítható is, még akkor is, ha nem a vezér hívja őket személyesen. Persze ebben nincs semmi új, hiszen a közvélemény-kutatások is a FIDESZ magabiztos előnyét mutatják a a biztos választók között, még ha csökken is ez az előny. Azonban hiába a statisztika, ha az ember olyan közegben mozog (legyen az a baráti társasága, a mindennap olvasott online híroldal vagy egy január 2-ai tüntetés), ahol a többség hasonló véleményen van, mint ő. Ilyenkor hajlamos a saját mikroszférájában tapasztaltakat felnagyítani, és az alapján ítélni meg a világot. Tehát ha véletlenül abba a hibába estünk volna, hogy elhittük, hogy Orbán támogatottsága és hitele egy nagy nulla, akkor ezt felejtsük el!

Ha a számok magukért beszélnek, akkor persze még támadhatjuk a minőséget. Átvert, agyhalott emberek, nyakukban "Tagok legyünk vagy szabadok? - EU nem!" táblával, meg a kedvenc, lentebb látható, szinte HÍrcsárdába illő transzparenssel... és még sorolhatnák.

via Vastagbőr

De ha őszinték akarunk lenni, mennyivel színvonalasabb ez, mint a "Viktátor" és társai? Hát szerintem semennyivel. Ebből a szempontból egyik kutya, másik eb. Ráadásul mindkét falka elég nagy.

Éppen ezért ne akarjunk forradalmat, és azt se, hogy az EU kényszerítse ki Orbán távozását. Ezek semmi jóhoz nem vezetnének, csupán ahhoz, egy újabb törésvonal jelenne meg a társadalomban, hogy a jelenleg Orbán mögött álló emberek számára az EU a megtestesült ördög, a miniszterelnök mártír, a kormányzása pedig népmese lenne (a legkisebb parasztfiú, aki szembe ment az elnyomókkal népe érdekében). Sajnos meg kell várnunk, hogy ő maga erodálja nulla közelébe a támogatottságát, amivel egyébként egész jól halad. Addig pedig imádkozzunk, hogy ez előbb következzen be, mint az államcsőd.
 

"...van egy rész, az én esetemben 30-35 oldal volt, ahol következtetéseket vontam le, amiben megpróbáltam valami olyan összefoglalását adni ennek a törzsanyagnak, hogy hogyan tovább, ami előre visz. Tehát, ha majd megnézik, és ilyen szemmel nézik, mi volt a kötelezően szerepeltető törzsanyag, és mi volt az én hozzáadásom, akkor nagyon remélem, hogy pozitívan bírálják el." — Schmitt Pál, Kossuth Rádió, január 18.

Szerdán hajnalban, a vizsgaidőszak kellős közepén szakdolgozatom hivatkozásjegyzékének rendezgetésében kifáradva olyat tettem, amire már elég régóta nem voltam hajlandó időt pazarolni, és meghallgattam a Köztársasági Elnökünkkel készített rádióinterjút. Amiből persze kiderült minden: van a "törzsanyag", amit a bolgár formától vett át, de fel is tüntette hivatkozásként – Mit számít, hogy a doktori négyötödét ez teszi ki? Mit számít, hogy pontosan nem volt kijelölve, mit és kitől vett át, így bárki azt hihette, magától ilyen okos? Ez volt a szabály, Pali bácsi aranyos, nemtelen támadások, MSZP székházból irányított ájemefbrüsszeli HVG, úgyhogy csitt.