Számomra igen meglepő volt olvasni az index tudósítását, mely több tízezres vagy akár százezres tömegről számolt be a békemenet keretében. Őszintén szólva azt hittem, hogy kudarc lesz az egész, elmegy néhány száz ember, és ennyi. Ezzel a feltételezésemmel egyébként valószínűleg nem voltam egyedül, nem véletlenül nem vállalta be a Fidesz sem a megjelenést.

Ehhez képest teljesen máshogy alakultak a dolgok, és ebből nekünk - a kormány politikájával egyet nem értőknek - is le kell vonnunk a tanulságokat. Orbán támogatottsága még mindig jelentős, és ez a támogatottság mozgósítható is, még akkor is, ha nem a vezér hívja őket személyesen. Persze ebben nincs semmi új, hiszen a közvélemény-kutatások is a FIDESZ magabiztos előnyét mutatják a a biztos választók között, még ha csökken is ez az előny. Azonban hiába a statisztika, ha az ember olyan közegben mozog (legyen az a baráti társasága, a mindennap olvasott online híroldal vagy egy január 2-ai tüntetés), ahol a többség hasonló véleményen van, mint ő. Ilyenkor hajlamos a saját mikroszférájában tapasztaltakat felnagyítani, és az alapján ítélni meg a világot. Tehát ha véletlenül abba a hibába estünk volna, hogy elhittük, hogy Orbán támogatottsága és hitele egy nagy nulla, akkor ezt felejtsük el!

Ha a számok magukért beszélnek, akkor persze még támadhatjuk a minőséget. Átvert, agyhalott emberek, nyakukban "Tagok legyünk vagy szabadok? - EU nem!" táblával, meg a kedvenc, lentebb látható, szinte HÍrcsárdába illő transzparenssel... és még sorolhatnák.

via Vastagbőr

De ha őszinték akarunk lenni, mennyivel színvonalasabb ez, mint a "Viktátor" és társai? Hát szerintem semennyivel. Ebből a szempontból egyik kutya, másik eb. Ráadásul mindkét falka elég nagy.

Éppen ezért ne akarjunk forradalmat, és azt se, hogy az EU kényszerítse ki Orbán távozását. Ezek semmi jóhoz nem vezetnének, csupán ahhoz, egy újabb törésvonal jelenne meg a társadalomban, hogy a jelenleg Orbán mögött álló emberek számára az EU a megtestesült ördög, a miniszterelnök mártír, a kormányzása pedig népmese lenne (a legkisebb parasztfiú, aki szembe ment az elnyomókkal népe érdekében). Sajnos meg kell várnunk, hogy ő maga erodálja nulla közelébe a támogatottságát, amivel egyébként egész jól halad. Addig pedig imádkozzunk, hogy ez előbb következzen be, mint az államcsőd.
 

"...van egy rész, az én esetemben 30-35 oldal volt, ahol következtetéseket vontam le, amiben megpróbáltam valami olyan összefoglalását adni ennek a törzsanyagnak, hogy hogyan tovább, ami előre visz. Tehát, ha majd megnézik, és ilyen szemmel nézik, mi volt a kötelezően szerepeltető törzsanyag, és mi volt az én hozzáadásom, akkor nagyon remélem, hogy pozitívan bírálják el." — Schmitt Pál, Kossuth Rádió, január 18.

Szerdán hajnalban, a vizsgaidőszak kellős közepén szakdolgozatom hivatkozásjegyzékének rendezgetésében kifáradva olyat tettem, amire már elég régóta nem voltam hajlandó időt pazarolni, és meghallgattam a Köztársasági Elnökünkkel készített rádióinterjút. Amiből persze kiderült minden: van a "törzsanyag", amit a bolgár formától vett át, de fel is tüntette hivatkozásként – Mit számít, hogy a doktori négyötödét ez teszi ki? Mit számít, hogy pontosan nem volt kijelölve, mit és kitől vett át, így bárki azt hihette, magától ilyen okos? Ez volt a szabály, Pali bácsi aranyos, nemtelen támadások, MSZP székházból irányított ájemefbrüsszeli HVG, úgyhogy csitt.

Üdvözöljük az Unortodox Köztársaságban Unortodoxiában – az iránytalanság és megbízhatatlanság földjén

A Fidesz-KDNP szövetség választási győzelme a program nélküliség jegyében történt. A pártszövetség csak kevés részletet árult el arról, hogy mik a szándékai a biztosra várt választási győzelem után. Egyszeri és nagyarányú adócsökkentést ígértek a polgároknak, Orbán Viktor Európa legvonzóbb adórendszerét ígérte a vállalkozásoknak. Ígérték továbbá, hogy nem lesznek megszorítások – természetesen. Mindezt úgy, hogy a Bajnai-kormány nem csinált titkot abból, hogy további kiadáscsökkentések lesznek szükségesek a folyó évi hiány csökkentésére. Arra a kérdésre, hogy az adócsökkentést miből fogják finanszírozni, azt felelték, hogy a korrupció csökkentése, a hatékonyság növelése, és a láncaitól (adóterheitől) megszabadított gazdaság növekedése fedezetet teremt majd mindehhez.

Lényegében tehát nem válaszolták meg a kérdést. A bizalmat ennek ellenére megkapták.
Az összeadás-kivonás műveleteket ismerők éppen ezért nem lepődhettek meg, hogy valami más következett, mint az ígéretek. Elindult az ötletbörze. A Fidesz első váratlan ötlete a 2010. évi hiány növelése volt – már a választási győzelmet követően. Az EU-IMF páros ezt határozottan elutasította. Következett a magán-nyugdíjpénztári befizetések elszámolásának módosítása, mint felvetés, ezt az európai partnerek ugyancsak elutasították. Erre született válaszként a következő ötlet, a magán-nyugdíjpénztári rendszer államosítása, az első jelentősebb unortodox lépés.

Ez a döntés, nagyon világosan egy korszak határát jelentette – nem mellékesen a magánpénztárakban maradók nyílt zsarolásával, és az egész változás lebonyolításának és kommunikálásának körülményeitől. Elég talán, ha csak annyit említünk: nyugdíjvédelmi megbízott.

A kiszámíthatatlanság kora jött tehát el Magyarországon. Az a tény, hogy a megtakarításokat pár jogszabály módosításával gyakorlatilag államosítani lehet, jelenti ezekben a hetekben annak indokát, hogy miért viszik emberek ezrei külföldre a megtakarításaikat. Ha államosítani lehet az egyiket, mi a garancia arra, hogy a másikat nem lehet. Sajnos nincs ilyen garancia. A bizalom és a jogállam lenne a garancia. Jogállam már nincs, felejthetetlen az Alkotmánybíróság két napon belüli kiherélése egy nem kedvező ítélet után, bizalom meg pont ezért sincs. Ha nincs bizalom, kevesebb a beruházás, nem bővül a fogyasztás, korlátozott növekedés, vagyonmenekítés és túlélés van.

A bizalmatlanság tetten érhető a kötvényhozamok folyamatos emelkedésében és a forint árfolyamának trendszerű csökkenésében.


 

 (Forrás)

Újabb meglepő ötlet volt a devizaadósok megsegítése a végtörlesztés lehetőségével. A bankoknak százmilliárdos veszteséget jelentő intézkedés az ország megítélésének további romlását vonta maga után. A kiszámíthatatlan lépéseiről ismertté vált ország adósságának besorolását végül mindhárom hitelminősítő a befektetésre nem ajánlott, bóvli kategóriába minősítette.  

A következő váratlan ötlet, a jegybank függetlenségének csorbítása, a jegybanki devizatartalékok elköltésének felvetése volt. Előbbi miatt Európai szövetségesei a korábbi, diplomáciai nyomásgyakorláson túl nyílt elhatárolódásba kezdtek a magyar rezsimmel szemben. A forint történelmi mélypontjára zuhant az euróval szemben, a kötvényhozamok már 10% felett jártak.

Az elmúlt napokban olyan megközelítések láttak napvilágot, hogy a kormány által szinte naponta cáfolt államcsőd egy tudatos gondolkodás következménye. Egy újabb unortodox ötlet. Ne fizessük ki az adósságot. Ezen felvetések szerint a kormány számol az adósság elengedését követő gyors gazdasági növekedés lehetőségével, a csődért pedig elődeit és a külföldi intézményeket teszi felelőssé.

Eddigi intézkedéseit, mint láttuk, az ötletszerűség, az erőfitogtatás (lásd pénzintézetek), a rövidtávú szemlélet jellemezte. A választások előtt és azt követően sem láttunk semmilyen stratégiát a gazdaságpolitikában. Csodálkoznék azon, hogy amennyiben a csőd lehetősége valóban felmerült, valóban egy terv része volna. Sokkal inkább gondolom azt, hogy ez csak egy újabb ötlet, a gyurcsányi kormányzásra jellemző sodródás újabb mellékterméke. Ha nem megy így, majd megy úgy. A következmények egy csőd esetén beláthatatlanok. Nem tudjuk ugyanis, hogy a gazdaság szereplői, a vállalkozások, a munkavállalók hogyan reagálnak. Távoznak, sztrájkolnak, megbénítják-e az országot. (Törzsanyag vége)

(Következtetések:)
Csődöt jelenthetünk a könnyebbik útnak gondolva azt. Egy újabb rossz ötlet. Ma jó, mert nem kell fizetni, de hogy holnap mi lesz, már nem számít. A csőd gazdasági adatokkal nem indokolható. A mai nehéz helyzet a fenti ötletszerű pénzügyi kormányzás következménye, sem a költségvetési hiány, sem az államadósság mértéke, sem a növekedési kilátások nem indokolnák a fizetésképtelenség bejelentését.

Meglehet, azt gondoljuk, a magyar kreativitást a gazdaságpolitika terén is bizonyítanunk kell. Legyen, de ne így! A sok kiskapu, jöjjünk rá végre, egy zsákutcába vezet. Egy megbízhatatlan, kötelezettségeit nem teljesítő, másokat megkárosító ország hiteltelenné válik, a szó minden értelmében, és megnézheti magát a jövőben. Jöhet akármilyen világrend, a kiszámíthatatlanság senkinek sem szimpatikus és nem is volt soha. Bár a hatásokat csak becsülni tudjuk, meggyőződésem, hogy nyomor és tartós lecsúszás, szegénység lenne a csőd hozománya. Tömegével megszűnő munkahelyek, elvándorlás, fosztogató bandák jelentenék a mindennapi megjelenését. Utólag már hiába mondanák, hogy „akkor jó ötletnek tűnt”. Szólunk: nem az!

 

Az Alaptörvény életbe lépése óta megsokszorozódtak az Orbán-kormányt (vagy rendszert) szidalmazó politikai nyilatkozatok. Az újságolvasó állampolgár csak kapkodja a fejét, hogy épp melyik világhatalom kritizálja a szegény magyar kormányt. Többször felmerült az a kérdés is, hogy mit tehetne most az Európai Unió – hiszen mégiscsak tagjai vagyunk, és mégiscsak azzal vádolják Orbánt, hogy politikája megsérti az európai értékeket.

A társadalmi feszültség megnyilvánulásának lehettünk szem- és fültanúi január 2-án. A demonstráció alkalmával elhangzott egy olyan kérdés, amelyet azóta a közvélemény magáévá tett, és amely jól tükrözi a mindennapi társadalom szülte indulatokat, amiben elveszítjük racionalitásunkat. A kérdés valahogy így szól: minek köztársasági elnök, ha nincsen köztársaság? Nem tagadom: hatásos a kérdés. Viszont be kell látnunk – akármennyire is nehéz legyőzni a rendszerellenesség szülte gőgöt -, hogy Magyarország köztársaság, csak éppen nem Magyar Köztársaságnak hívják.

Azt hiszem, ezt a többség nevében mondhatom: egyikünk sem örülne, ha a köztársasági elnöki tisztség megszűnne Magyarországon mint a végrehajtó és törvényhozó hatalom ellensúlyaként funkcionáló elem. Ehhez nem kell megváltoztatni Magyarország nevét, alkotmányát és politikai rendszerét, elég kinevezni egy olyan köztársasági elnököt, aki egy mondattal el tudja intézni az egészet. Schmitt, egy államfői megválasztása előtti beszédében ennek eleget is tett, mikor azt mondta: „"szeretném kiemelni, hogy én nem ellensúly, hanem a hazai politikai csatározások feszültségének kiegyensúlyozója szeretnék lenni", illetve mikor azt mondta: „"nem gátja, hanem motorja leszek a törvényhozásnak".

Ne gondoljuk, hogy ezek a mondatok csupán szemantikai vitáknak adhatnak alapot. Világos, egyértelmű üzenetet hordoznak, amely a kiinduló » minek köztársasági elnök, ha nincsen köztársaság? « kérdést, az Alaptörvénnyel, és az abban deklarált névváltoztatással szemben irrelevánssá teszik. A Schmitt által aláírt törvényekről részletes áttekintést készített az Index, amelyből jól kirajzolódik, hogy köztársasági elnökünk a beszédében elmondottaknak maradéktalanul eleget is tesz: annak a járműnek a motorja, amelynek kormánya a törvényhozó hatalom jelenlegi birtokosa: a Fidesz-KDNP.

(forrás)

Ha a jelenlegi köztársasági elnök tisztségéről, funkciójáról, és politikai szerepvállalásáról beszélünk, akkor nem elég kizárólag az aktuális szereplőt górcső alá venni, ugyanis tudnunk kell, hogy mint a demokratikus rendszer egyik kiemelkedően fontos eleme, a köztársasági elnök sosem tudott teljesen mértékben sem gátként, sem motorként működni. Méghozzá azért nem, mert a közvetetten választott mivoltából következik, hogy mindig ki volt és ki is lesz szolgáltatva a hatalmi érdekeknek, még akkor is, ha a (az amúgy nem jellemző) pártoktól való függetlenség követelményének eleget tesz. Szerepvállalásának egyetlen igazi gátja van: a politikai felelősség.

Török Gábor egy korábbi, Schmittről írt bejegyzésében azt írja, hogy könnyen lehet a jelenlegi köztársasági elnök a tankönyvek és az utókor negatív példája. Kiegészíteném a gondolatot: könnyen lehet, hogy ez a fajta szerepvállalása, mellyel a legkisebb mértékben sem tesz eleget a fék és ellensúlyi kötelezettségének, a mának, és a mai politikai rendszernek is egyaránt negatív példát szolgáltat, ami a társadalomban még nagyobb kétségeket ébreszt egyrészt a mindenkori köztársasági elnök pozíciójával, másrészt az egész demokratikus rendszerrel kapcsolatban.

Ennek a gondolatnak a megtestesülését látom akkor, amikor kérdésként vetődik fel, hogy » minek a köztársasági elnök? «. Nota bene: attól függetlenül, hogy egy demokratikus rendszer éppen kevésbé jól működik, illetve egyes aktorai nem a szerepükhöz méltó felelősséggel alázatosak a rendszerrel szemben, nem kell az egész rendszert és annak elemeit kritikával illetni, degradálni. Ez nem hasznos sem a rendszernek, sem az amúgy elégedetlen társadalomnak, sőt kifejezetten káros mindkettőre nézve.

Ha valóban hiszünk a köztársaság eszméjében, akkor nem tesszük fel a kérdést, hogy,» minek a köztársasági elnök? «. Sokkal inkább végiggondoljuk, hogy ha esőre áll az idő, záporeső is lehet, amiben még egy olyan köpönyeg is jól jöhet, ami egy-két helyen lyukas. Ha eldobjuk, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy nem csak meg, hanem rá is fáztunk.

„ Csak annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam.”

Ha a churchilli gondolatmenetet követem, okafogyottá válik kizárólag az egyes közvélemény-kutató intézetek legfrissebb méréseire támaszkodni. Egyrészt azért, mert a különböző intézetek más-más eredményekre jutnak, másrészt azért, mert a valódi, azaz a tapasztalható közhangulatot nem mindig festik le maradéktalanul. Mindezek ellenére mégis jó kiindulópontot szolgáltatnak.

A TÁRKI legfrissebb mérése szerint a Fidesz-KDNP kormány népszerűsége hónapról-hónapra csökken, ami a kormányzás félidejének közeledtével korántsem meglepő. Sokkal meglepőbb a – mérések alátámasztásaként is felfogható – társadalmi elégedetlenség, amely a jelenleg regnáló kormány ellen, tüntetések, illetve demonstrációk formájában manifesztálódik. Ezek a megmozdulások azonban csak a kormány megítélésének hazai tükörképei, amelyekkel párhuzamosan megfogalmazódnak külföldi vélemények is: egyrészt a sajtó, másrészt pedig magas rangú politikai vezetők részéről. A kormánypárt állásfoglalása szerint előbbi, azaz a hazai vélemények nem relevánsak, ugyanis a legitim módon megválasztott hatalom legitim módon is cselekszik, hiszen a társadalom nagy részének támogatottságát maguk mögött tudják. A külföldi sajtó- és politikai vélemények pedig azért irrelevánsak külön-külön is, mert előbbi tájékozatlan az itthoni helyzettel kapcsolatban, utóbbi pedig nem kapott felhatalmazást a magyar választópolgároktól a magyar helyzet alakítására. Ezek retorikailag mind-mind elfogadható válaszok, azonban olyan ellenszenves kommunikációs közhelyek, amelyekkel a társadalmi és politikai elégedetlenséget növelik, és mindamellett a választók és politikusok/politika közötti hidat is leomlaszthatják.

(forrás)

A ciklus félidejének közeledtével az egyes kormányok általában ledobják magukról azokat a világnézeti, kommunikációs és személyi terheket, amiket kormányzásuk idején magukra vettek, és amelyekkel a társadalmi támogatottságukat megszilárdíthatják, vagy növelhetik. A második Orbán-kormány lassan elér ehhez a ponthoz, és nagy kérdés, hogy megteszi-e ezeket, a rá nézve fontos lépéseket. Természetesen a támogatottságukat továbbra is bizonyítani tudják a legitim kétharmaddal, de arculati váltással talán bővíthetik is azt, vagy legalább az elégedetlenek táborát rövid időre ugyan, de csendesíthetik. A ma még meglehetősen fragmentált ellenzéki erők felelőssége körülbelül ugyanolyan mértékű ebben a kérdésben, mint magáé a kormánypárté.

Ugyanis releváns választ kell nyújtani az „Orbán takarodj!”-on, és a Magyar Köztársaság visszaállításán túl is. Egy erős rendszer (és lássuk be, az Orbán-rendszer ilyen) megdöntéséhez erős ellenzéki rendszerre van szükség. Ma már korántsem az a kérdés, hogy a Gyorskocsi utcai koalíció - nem csak elméleti szinten - megvalósul-e, hanem az, hogy mikor és milyen minőségben. Lesz-e akkor erős ellenzéki tömb, amikor az Orbán-kormány veszít erejéből?

Ne legyenek illúzióink: nem lesz előrehozott választás és nem lesz – remélhetőleg- puccs sem, amivel a rendszer megdőlne. Az egyetlen esély a kormány leváltására kizárólag a 2014-es országgyűlési választások alkalmával lesz. De az ellenzéki erőknek nem éri meg, és nem is engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy akkor szerveződjenek, akkor szívják föl az elégedetleneket és bizonytalanokat, amikor Orbán rendszere meggyengült, és egyértelműsíthető veresége.  

Nem könnyű a feladatuk: egyrészt le kell vetkőzni az egyéni- és pártérdekeket, és ennek fényében kell tömörülniük, másrészt pedig vissza kell állítaniuk azt a bipoláris választói attitűdöt, ami körülbelül 2006-ig jellemezte az országot, és amivel a jelenleg ellenzékben lévő baloldal többször vette el a kormányzás lehetőségét a jobboldaltól, mint fordítva. Ehhez minőségi politikára van szükségük, és a minőségi az én olvasatomban nem feltétlenül az alternatív, mostanitól eltérő szakpolitikai politikát rejt, hanem olyan politikát, ami túlmutat az eddigi magyarországi politikai kultúrán, és ami nem kizárólag a hatalom megszerzésre helyezi a hangsúlyt, hanem a politikai konvenciók levetkőzésére. Ugyanis lássuk be: a 20 éves képviseleti demokráciánk alatt – hiába a szakpolitikai, kommunikációs és egyéb tanulságok – nem tanulták meg sem a pártok, sem a politikusok, hogy a politikai kultúra alakítói ők maguk.

Az Orbán-kormány leváltását tükröző közhangulaton túl, erre a kérdésre is választ kell adnia a még formálódó ellenzéki erőknek: ki tudunk-e lábalni a ránk ragadt politikai mocskolódásból, és tudunk-e a rossz úton haladó politikai kultúrán érdemben változtatni? Be tudják-e bizonyítani, hogy nem hatalmi, egyéni és pártérdekek fontosak számukra, és ennek megfelelően el tudják dobni a rivalizálást és kompromisszumot tudnak kötni személyi, iránybeli és végső soron politikai kérdésekben?

Nap mint nap hallom az ismerőseimtől, vagy olvasom a blogokon kommentelőktől ugyanazokat a panaszokat, melyek két félmondattal foglalhatók össze: "miért mindig azt bántják, akinek egyébként sincs pénze" és "ekkora fizetésből nem lehet megélni". Ezek a megjegyzések manapság egyre aktuálisabbak, hiszen az állam növelte az ÁFA-t és így áttételesen a termékek árát, miközben a kivetett különadót a cégek áthárítják ránk, és a közműdíjak is emelkednek. Ilyenkor persze mindenki joggal lehetne dühös... ha előtte nem rontottunk volna el mindent, és ha az ilyen hozzáállás nem vezetne olyan helyzethez, ami a mostaninál sokkal rosszabb.
Köszönöm Dia az ihletet a könyvtárban :) 
A századfordulótól kezdve a társadalom pénzügyi rövidlátása és mohósága a pártok ígéretharcával karöltve belevezette mostanra az embereket és az államot is egy adósságcsapdába. Ez az oka annak, hogy az állam igyekezik a bevételeit növelni, amit mi a pénztárcánkon érzünk, és amely még így sem elegendő, hogy megakadályozza a mostani 320 Forintos Eurónt, a leminősítési hullámot vagy az IMF-nél való kuncsorgást. Természetesen lehet a spekulánsokat okolni (akik valószínűleg dörzsölik is a tenyerüket rendesen), de nem szabad elfelejteni, hogy a rablók is az idős, védtelen embereket támadják meg az utcán, nem pedig az erőtől duzzadókat. Arról, hogy melyik kategóriába tartozunk, mi tehetünk. Minden jelenlegi gondnak az alapja a társadalmunk szemlélete. A hiteleket mi éltük fel, nekünk is kell visszafizetni, bármekkorára nőttek is. Ha a vezetőink lopják a pénzt a hátországnak, azon se csodálkozzunk, mi választottuk őket, a mi kultúránkban és valóságunkban szocializálódtak. Ugyanazt a kis mutyit csináljak, csak a saját szintjükön, amit mi itt lent: BKV-n bliccelünk, adót csalunk, áramot lopunk.

Visszatérve az adósságra, az valóban az ország egyik legnagyobb problémája. Három kiút látszik ebből a helyzetből.

Az első az, amit a mostani kormány is megpróbált: nagyobb tortát sütni. A gazdasági növekedéssel arányosan csökkenne a GDP-hez viszonyított adósságállomány, és mindenkinek több jutna. Láthatjuk, hogy ez nem igazán jött be. Nem csak azért, mert a gazdasági növekedést csökkentő, piacellenes lépésekkel operáltak gyakran, hanem mert ehhez nem adottak a jelenlegi világgazdasági és hazai feltételek.

Második lehetőség a racionalizálás. Abból a feltevésből indulunk ki ilyenkor, hogy az állam elpazarol több száz milliárd forint, amit okosan gazdálkodva, a feladatokat felülvizsgálva megtakaríthatna. Az eredmény azonos minőségi szinten ellátott állami funkciók, jelentős megtakarítással párosulva a kiadási oldalon. Szépen hangzik, de valószerűtlen, hogy meg lehetne csinálni. Az elmúlt négy évben három különböző kormányunk volt, az egyik kifejezetten szakértői. Ha ilyen lehetőségek lennének, nem hiszem, hogy elsétáltak volna mellette, és inkább például az egyértelműen szavazatvesztéssel járó ÁFA-emelést választják. Ennyit azért kinézek bármelyik garnitúrából a három közül.

A harmadik lehetőség az, amit más, komoly bajban lévő országokban látunk. Csökkentik a kiadásokat. Fogja magát az állam, és random kirúg néhány tízezer embert, csökkenti a nyugdíjakat, bezár néhány kórházat, és egyben búcsút int középtávon a növekedésnek. Hogy túléljenek.

Természetesen ez egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek leírom. De mégis ezt tartom a járható útnak itthon is. Ehhez képest Magyarországon mi van? Van hat párt a Parlamentben, és van néhány új ellenzéki mozgalom (Szolidaritás, 4K!). Sokkal több a közös bennük, mint gondolnánk. Mindannyian baloldali szerveződések, akik a populista, valóságra fittyet hányó gazdaságpolitikájukat hirdetik, természetesen más-más (nacionalista, antikapitalista, stb.) színezettel, de ugyanazzal a hamis álomképpel: megőrizhető az az össztársadalmi életszínvonal, a harmadik lehetőség kikerülhető. Nemtetszésüknek pedig hangot is adnak egy-egy az embereket negatívan érő lépésnél, emlékezzünk a rendvédelmi dolgozók tüntetéseire, amikből kinőtt a Szolidaritás is. Pedig az még csak a kezdet.

A harmadik lehetőség ma már nem egy irányzat. Nem mondhatjuk azt, hogy azon liberálisok sajátja, akik a kisebb államban hisznek. Ez az irány manapság már az egyetlen kifelé vezető út, még ha az út egy mély gödörrel is kezdődik.

Én a magam részéről elfogadom a harmadik lehetőséget. Én is meg fogom érezni, lehet az én rokonaimat rúgják ki, vagy konkrétan engem. Vagy a másik rokonomat az abc-ből, mert már kevesebbet vásárolnak ott. Nem tehetünk mást, nincsen ingyen ebéd; amit felvettünk majd feléltünk hitelt, azt nekünk kell visszafizetni. Bár tulajdonképpen nem kötelező. Lehet államcsőd is. Nem hinném, hogy az EU vagy bárki szaladna megmenteni minket saját magunktól. Sőt, jól jönne nekik, feláldoznák a legkisebb veszteséggel járót, hogy a többieket jobb belátásra bírják.

Miután kevés helyen lehet olvasni arról, milyen is az élet egy országban 10 évvel az államcsőd után, bejegyzésemet Böjte Csaba írásából vett részlettel zárnám.

"Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak.
Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy - két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.

 

Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 - 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén."

Én a harmadik lehetőséget választom.

Mikor már senki nem kerülhette ki a szomorú igazságot, hogy alkotmányunk teljes mértékben érvényét veszítette, üres lap csupán, úgy döntöttünk, a magunk módján emléket állítunk a múltnak. Emléket állítunk a Magyar Köztársaságnak és Alkotmányának.

Az 1989 és 2011 között hatályos Alkotmány utolsó érvényes állapotát mentettük át saját szerverünkre, nehogy végleg elvesszen a virtuális térben. Ha pedig elég sokan „pluszegyezitek”, a Google keresője ezt az oldalt fogja kiadni az Alaptörvény helyett azoknak, akik az alkotmányunk után érdeklődnek az interneten, úgyhogy itt az alkalom, hogy megmutassuk, mi mit tartunk igazi alkotmányunknak!

Hogy ne feledjük erényeit, és hogy észben tartsuk hibáit, mi, a Magyar Köztársaság polgárai, Alkotmányunkat nem engedjük sem végképp eltörölni, sem tétován homályba veszni. Kiállunk érte.
 

Emlékoldal és Archívum

 (katt!)

(forrás: én)

A hétfői ellenzéki tüntetésen szerintem elkezdődött valami. Egy téglát kiütöttünk a falból, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy semmi különbség nincs Orbán Viktor politikai túlélésének esélyei és egy szép nagy nulla között. A kétharmados „nemzeti centrum” zárt díszünnepélye egycsapásra szembe került az „elmúlt nyolc év limuzinszocialistáinak és kopterliberálisainak" többtízezres tömegével, és innentől már nagyon nehéz lesz elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben, mindenki elégedett. Mert nem az.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ellenzéki szervezetek és pártok végre képesek voltak együtt kiállni demokratikus alapértékekért, és átmenetileg felhagyni egymás méregetésével. Ahogy Fedor írta blogján, én is így fogtam fel a dolgot: nem én csatlakoztam a pártcelebekhez, hanem ők csatlakoztak hozzám. Továbbmegyek, igazán akkor lettem volna elégedett, ha az Alaptörvényt hasonlóképpen nem támogató fideszes kollégáik is eljöttek volna bizonyítandó, hogy ez nem pártpolitikai kérdés. Egyelőre szó sem volt ilyesmiről, de ki tudja, később nem bukkannak-e fel...

Jó volt az egész, kerek volt, kastély volt.

Mégis azt látom, mintha sokak már csak azért is, megszokásból és többnyire indokolatlanul fikázták volna a megmozdulást. Az index hétfő esti kritikán aluli videóösszefoglalója (Miért kell minden tüntetésnek arról a gyurcsányista öregemberről szólnia?!), a Véleményvezér „szép dolog az értelmiségi tüntetés, de a gazdasághoz nem értenek” témájú bejegyzésének címlapon szerepeltetése, és Szily élő közvetítése az összegyűltek minősítgetésével a köztelevízió színvonalához mind-mind igencsak közel állóak voltak.
‎

"Itt az Opera előtt mindenki pesti tápos, gimnazista [...] egy csapat jókedvű, de seggrészeg bróker [...] túl szelíd [...] szabados minitömeg" – Szily László az összegyűltekről

De oké, nyilván ne várjuk azt egy hírportáltól, hogy rögtön dicshimnuszokat zeng mindenről, ami ellenzéki, de nem csak ők gondolták úgy, hogy túl posztmodernek és lazák komolyan kiállni – netán lelkesedni - valamiért. „Elavult, demagóg hívószavak”, „amatőr szervezés”, „ciki” hagymafront és Padödő, „gyenge szónokok”, de a kedvencem az, hogy az Egyenlítő blog szerint „ideje lenne közös szakpolitikai javaslatokat kidolgozni”. Az ég szerelmére, MINEK?

Hadd vázoljam fel röviden a helyzetet! Legkésőbb 2014-ben választások lesznek. Addig minden létező és később megalakuló pártnak kutya kötelessége saját ötletekkel, programmal és tervekkel előállnia, amelyek közül eldől, mit tartunk alkalmasnak országgyűlési képviseletre és mit nem. Tessék építkezni és dolgozni önállóan, ez nem óvoda. Mindeközben pedig nyilván sort lehet keríteni olyan rendezvényekre, amelyeknek az égadta világon semmi más mondanivalója nincs mint egy-egy intézkedés elutasítása – de ezektől ne várjunk forradalmat, egységkormányt, vagy tudom is én, mi jár egyesek fejében.

Sőt, elmondom azt is, miért volt ez sokkal szerencsésebb, mint az október 23-ai millás „Nem tetszik a rendszer!”... Mert ez valódi összefogás volt állampolgárok, civilszervezetek és pártok között, és senki nem jelentette be másnap, hogy „bocsi, elfelejtettünk szólni, de igazából mi is párttá alakulnánk”: a tüntetést bejelentő srácok nem a saját hírnevüket akarták gyarapítani, nem szónokolták és nem pózolták szét a fejüket. Szerényen tették a dolgukat, ahogy minden felszólaló és szervező.

Lehet, hogy voltál már nagyobb koncerten és jobb tüntin, de itt legalább tényleg arról volt szó, amiről kellett, és senki nem használta ki azokat, akik eljöttek. Fikázni meg könnyű, tessék a helyén kezelni a dolgokat, vagy tessék jobbat csinálni!
 

Szájer lemondott fideszes pártfunkcióiról, nehogy a kormányzó párt a frissen felállított Országos Bírói Hivatal elnökévé választott feleségén keresztül befolyásolhassa az igazságszolgáltatás működését. Elegáns lépés, még ha nem is igazi garancia. Mégis örömteli, hiszen talán ez az első önkorlátozó lépése a kétharmadnak. Annál is inkább lázba hozott bejelentése, mert lehetőséget biztosít arra, hogy kicsit megint belemenjünk a hatalmi ágak szétválasztásának kérdésébe.

 Régóta bennem van, hogy valamit írni kéne a december 10-e óta tartó éhségsztrájkról, írni kéne valamit arról, Nagy Navarro Balázséknak mennyire igazuk van, és mennyire pusztulat úgy általában a közszolgálatiság az országban – és persze arról is, hogy az éhségsztrájk talán nem a legmegfelelőbb eszköze a tiltakozásnak. Általában mintha azok szoktak volna éhségsztrájkolni, akik képtelen érveket felsorakoztatni (pl. Karsai) követeléseik mellett: adjatok több állami támogatást, vagy a ti hibátokból halok meg! 

 

„…Itt a Magyar Televízió épülete előtt éhségsztrájkba fogok kezdeni határozatlan ideig. Ennyit tudok tenni. És mindenkitől elnézést kérek még egyszer, hogy csak ennyit tudunk tenni, és hogy azok a szégyenteljes dolgok, amik megtörténnek nap mint nap, kivizsgálatlanul maradnak, és a felelősök cinkosan összemosolyognak mögöttünk…”

 

– Nagy Navarro Balázs, 2011.12.09. 

 

Valószínűleg kár hosszan ragozni, akik ezt olvassák, valószínűleg úgyis hallottak a magán-nyugdíjpénztári államosításra érkezett panaszok alkotmánybírói félresöpréséről, sőt, már az is tudható, hogy kormányunk nem áll meg itt, szépen folytatja tovább, és a jövőben minden magán-nyugdíjpénztári befizetést átmarkol a közösbe. Persze nyugdíjjogosultság ezért sem jár azoknak, akik anno maradni merészeltek.

Igazából rohadtul unom, hogy ilyenekről kell írnunk már megint, és a tököm tele van azzal, hogy újfent azzal áltassuk magunkat: ennél talán már nincs lejjebb. Elég sokan leírták (például ő is), hogy ez a lépés úgy kábé a XXI. századi Magyarország végét jelenti már megint, nem ismételném most őket, úgyis egyetértünk.

Az egyébként pedig elmondhatatlanul naiv dolog, ha az Alkotmánybíróság megnyirbált hatásköreire fogunk mindent: ott is emberek dolgoznak, akik ugyanúgy felállhatnak az asztaltól, ha morálisan tarthatatlannak érzik munkájukat. Szerintem elég sokan vannak ebben az országban, akiknek a tiszta lelkiismerete megér annyit, hogy akár kockára tegyenek havi másfél millió forintot - vagy amennyit a bíró urak keresnek - csak azért, mert nem akarják, hogy gyerekeik egy lecsúszott, értéktelen, szar országban éljenek.

Ugyanakkor amennyire jól tudom, egyetlen alkotmánybíró sem állt ki a nyilvánosság elé, hogy legalább egy különvéleményt megfogalmazzon, úgyhogy a szerkesztőségben úgy döntöttünk, erre való bátorításukra egy kis játékot ajánlunk. A bejegyzés alján ott vannak csokorba szedve az AB tagok profilképei, őket kéne felismerni, és a megoldásokat emailcímünkre elküldeni (hunpublius@gmail.com). A helyes megfejtők között pedig az ünnepekre való tekintettel nem túlzottan értékes, de azért klassz ajándékot sorsolunk ki.

Ennek pusztán annyi az üzenete, hogy ne valami megfoghatatlan testületként gondoljunk az Alkotmánybíróságra, hanem tagjai összességeként, akiknek igenis el kell tudni számolniuk döntéseikről a nyilvánosság előtt.

Még két dolog:

1. Kerüljük a személyeskedést. Lehet, hogy csapnivalóan végzik a közpénzből finanszírozott munkájukat, de ettől még ugyanúgy emberek ők is.

2. Akik részt vesznek a nyereményjátékon, az e-mailjükben tüntessék föl, szeretnének-e feliratkozni a hamarosan induló hírlevelünkre, amiről már most lehet tudni, hogy nagyon jó lesz.

Hajrá!

Miután péntek délután nyilvánossá vált a Magyar Növekedési Terv (továbbiakban: A Terv) konzultációs anyaga, így komolyan vettem állampolgári kötelességemet, és a következő kiegészítésekkel, javaslatokkal, módosításokkal álltam elő, amiket Matolcsy Györgynek, a teljes Nemzetgazdasági Minisztériumnak, Magyarország Kormányának és minden Honfitársamnak határon innen és túl a fényes jövőbe vetett rendületlen, stabilan növekvő hittel ajánlok fel. Szóval konzultáljunk! 

(Összefoglaló írások a témában ITT és ITT)

Ahogy Thomas Jefferson már leírta 200 évvel ezelőtt, egy integráció mindig halad valamelyik irányba: vagy a mélyülés, vagy a felbomlás felé. A folyamat közepén nehéz megállapítani, hogy melyik irányba megyünk: mindenki a saját vágyai szerint értelmezi a jeleket. A nacionalisták a fölbomlást, a föderálisok a további integrációt várják. Magamat ez utóbbi kategóriába sorolom, de szeretnék eljátszani egy gondolattal: nem lenne-e nekünk jobb, ha az EU szép csendben elhalna a gazdasági válság hatására?

Hiszen a legvadabb föderális is megmondhatja: az EU-val baj van. Annak ellenére, hogy az Unió számos nagy sikert ért el 60 év alatt, láthatjuk, hogy a 2010-es évek elején ez a valami nem nagyon működik jól: átláthatatlan struktúra és döntéshozatal, egymást keresztező hatáskörök, fölösleges pozíciók, demokráciadeficit, súlytalan külképviselet, logikátlan és érthetetlen szabályok nehezítik életünket.

Ezt a rosszul működő struktúrát támadta meg a gazdasági válság, amivel úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni. 2011 első felében voltak bíztató jelek, de 2012-re ismét pocsék évet jósolnak a szekértők. Az euró gyengül, a német államkötvények hozama emelkedik, a gazdaság toporog, az eurózóna egyik tagja meglebegtette az euró feladását – miközben talán még sosem bíztak ilyen kevesen Brüsszelben, mint ma.  Újabb és újabb görög mentőcsomagok születnek, hogy aztán Chamberlainhez hasonlóan kijelenthessék Európa vezetői, hogy megoldottuk a válságot – másnap pedig arra ébrednek, hogy minden összeomlott körülöttük.

Miért kéne ezt az egészet tovább csinálni?

A legnagyobb probléma az EU-val éppen az, hogy azokat a célokat nem tudja elérni, azokkal a problémákkal nem tud mit kezdeni 2011-ben, amelyek eléréséért és kezeléséért jött létre.  Biztonság, együttműködés, prosperitás – talán így summázhatjuk ezeket. Persze nem akarom elvitatni az EU történelmi érdemeit, az Európai Közösségek nélkül Európa még mindig az ötvenes évek elején tartana (lásd fél évszázad gazdasági fejlődését, a schengeni övezetet, a kereskedelmi akadályok lebontását, az egyetemek közötti mobilitást - a sor végtelen hosszú).

Az EK elérte céljait, de az elmúlt két évtizedben helyére lépő Európai Unió nem tudja a ma világában tovább vinni az európai ügyet.  Európa nagy problémáival (elöregedés, gazdasági stagnálás, versenyképesség csökkenése, intolerancia az etnikumok között, stb.) Brüsszel nem tud mit kezdeni, mert nem rendelkezik azokkal az eszközök, melyek ezen problémák megoldásához kellenek (szociálpolitika, költségvetési politika, társadalompolitika, külpolitika stb.). Ezek nélkül pedig csak papírokat írunk, hogy ezt és ezt el kéne érni eddig és eddig, aztán imádkozunk, hogy történjen valami

Nem szaporítom tovább a szót: az EU-nak komoly reformokra van szüksége, vagy bukásra van ítélve. Ma úgy tűnik, nincs meg az a politikai környezet, hogy a reformok megvalósuljanak, és egyre többen az Unió szétesését várják.

Én hiszek a versenyben. Hiszek abban, hogy, ha valami nem működik jól, akkor az előbb-utóbb el fog bukni. Lehet életben tartani, lélegeztető-gépre kötni ezeket, de nem érdemes. Vagy komoly műtétre vállalkozunk, vagy az egésznek semmi értelme. Persze ne legyenek illúzióink: ez utóbbi esetben sem halna meg az európai eszme. Az euró eltűnne, a határok újra felemelkednének. A fejlesztési támogatások (értsd: négyes metró) megszűnnének létezni. A külföldön tanulás újra a gazdagok kiváltsága lenne. Lerombolnánk az elmúlt ötven év eredményeit. Így sem Magyarország, sem Hollandia, de Németország és Nagy-Britannia sem lenne sikeres vagy versenyképes.

Erre egy idő után rádöbbennének, és elkezdenék újra az egészet. Az elejétől. Az első betűtől. Nem lennének főképviselők, irányelvek, ezeroldalas szerződések – hanem lenne elnökünk, törvényeink, európai alkotmányunk. 

Talán ezt kellene tennünk.  

 Nem oké ez a londoni olimpia. És most – láss csodát – nem az iráni hisztizést érzem át hirtelen, hogy a logó elemeiből akár a „Zion” szócskát is kirakhatnánk, mert ennyi erővel olyan sok változatban találhatjuk meg Allahot Budapest utcatérképének Teréz körút és Dózsa György út közötti szakaszában, hogy még évszázadokig Tel-Avivban lehetne tartani az olimpiát, és egy szót se szólhatnának. 

Annak ellenére, hogy az IMF karjaiba menekültünk, leminősítettek minket. De nem is ez a lényeges és az elkeserítő, hanem a kormány válasza a helyzetre, mely szerint "mivel a Moody's értékelésének semmilyen valós alapja nincs, a magyar kormány nem tudja azt másképp értelmezni, mint a Magyarország elleni pénzügyi támadások részeként".

forrás

A közlemény két szempontból is nyilvánvalóan nevetséges. Egyrészt igenis jogos a leminősítés, hiszen a kormány egy fenntarthatatlan utat követ, mivel nem képes csökkenteni a magas államadósságot, csupán szinten tartani, azt is csak addig, amíg el nem fogy a magánnyugdíj-pénztárak államosításából befolyt pénz. Másrészt pedig arra a mostanság globálisan terjedő hiedelemre épít, mely szerint a világot egy titkos, félhomállyal és szivarfüsttel telített szobából irányítja néhány pénzember. Hát nem. Sok ezer ember (befektető) teljesen racionális döntése az, hogy a közép- és hosszútávon  egyértelműen fennálló kockázatok miatt nem vásárol magyar államkötvényt. 

A hitelminősítőkről:

Magukat minősítik?
 

Tehát a kommunikáció bántóan hazug, és csak arra szolgál, hogy a szavazók ne a kormány gazdaságpolitikájának, hanem valamilyen felsőbb erőnek tudják be a történteket. Adódik a kérdés, meddig fog ez menni? Orbán Viktor be fogja-e ismerni a gazdaságpolitikai kudarcot, fog-e azon változtatni, vagy fejjel nekimegyünk a betonfalnak, és jön az államcsőd? Három szempontot szeretnék felvillantani, amik azt erősítik, hogy nem lesz változás.

Mindig más a hibás. Sajnos nem először látjuk azt, hogy a Fidesz másra próbálja kenni intézkedései hatását. Gondoljunk csak a bérkommandóra, vagy a különböző ügyekben felállított bizottságokra. Ha ezeken végigtekintünk, láthatjuk, hogy kommunikációban és tettekben sem fújtak visszavonulót, végig kitartottak igazuk mellett.

A Gyurcsány-szindróma elkerülése. Orbánék tanultak az előző kormány hibájából, így nem akarnak olyan hitelességi csapdába esni az emberek szemében (már ha még nincsenek abban), mely végül a megsemmisítő győzelmüket is hozta tavaly. Ha beismernék, hogy a kormányzásuk legfontosabb pillére, a gazdaságpolitikai irány kudarc, az arra épülő kommunikáció pedig következésképpen hamis, könnyen lehetne ugyanaz a végzetük, mint az MSZP-nek.

Végül pedig Esztergom. Az ellenzékben lévő volt polgármester nem ismeri el régebbi hibáit, hiszen az könnyen politikai pályája végét jelentené, ezért inkább blokkolja a város vezetését, és mindezt úgy, hogy már közétkeztetés és közvilágítás sincs a harmincezres településen. Inkább menjen csődbe Esztergom, mintsem ne neki legyen igaza. Ehhez pedig asszisztál a Fidesz.

Gazdaságpolitikai alternatíva:

Ne is álmodjunk növekedésről!
 

Az utóbbi példa intő jel lehet, hogy hogyan cselekedne a Fidesz és Orbán Viktor országos szinten, ha a csőd és a hibák beismerése között kellene választani. De arra is jó, hogy megtudjuk, hol az a pont, amin túl a saját magára szabott alkotmányon és a több évre bebetonozott pártkatonák által vezetett intézményeken keresztül már nem lehetetlenítene el egy új kormányt. Sehol!

Beszélgettünk az eurózóna válságáról, Görögországról, mentőcsomagokról és adósságválságról, az Európai Unió jövőjéről és egy lehetséges föderális Európáról. Mi nagyon élveztük, reméljük, ti is fogjátok. 

Szalai Ervin beszélgetőpartnerei voltak: Farkas Gábor, Mihalovits Ervin és Szalai Máté

Hétköznapi ifjú titánok, november 8.: Föderális Európa? by hétköznapiifjútitánok8

Van egy elég rossz hírem. Hétfő este az Országgyűlés elfogadta a plázastopról szóló módosítót, ami gyakorlatilag előrevetíti, hogy 2015-ig ne lehessen 300 nm2-nél nagyobb alapterületű kereskedelmi építményt létesíteni. Igen, valóban építési tilalommal pörgetjük fel az összeomlásban tapicskoló gazdaságunkat! Unortodox növekedési stratégia ez, amit természetesen a keleti szelek fújtak ide: gyakorlatilag ugyanazt csináljuk mint kínai példaképeink, csak pont a fordítottját. Nem kellenek nekünk a szellemvárosaik, sőt, úgy döntöttünk, még a városok se. 

Na eddig tartott, az ország kénytelen volt letenni a fegyvereit, és megadni magát a nagyobb erőknek. Sorolhatnám Matolcsy, Szijjártó és Orbán nyilatkozatait, hogy soha többet IMF, de nem teszem. Ugyanis egyetértek a mostani lépéssel, és a kormány hosszú idő utáni első helyes lépésének tartom. Mondhatnánk, hogy előbújt belőlük az eddig mélyen elveszett államférfi, de véleményem szerint sokkal inkább jól felfogható politikai érdekből, a saját túlélésükért cselekszenek most is. A magyar társadalmat és választópolgárokat, mint gyakorlatilag az összeset, ugyanis nem a különböző nyilatkozatok, az ilyen-olyan félrebeszélés és bullshit érdekli, hanem az, ami a zsebét érinti. Az elszálló árfolyamok, az emelkedő adók, és a csökkenő állami transzferek pedig egyik pillanatról a másikra tüntethetnék el a Fidesz támogatottságát, mint ahogy ezt az utóbbi hónapok tendenciája mutatja is. Gyakorlatilag tehát az utolsó alkalmas pillanatot ragadta meg a kormány, ha egy óriási arcvesztés árán is, de elejét vegye a bukásának, és megtartsa az esélyét az újraválasztására. Amire így minden esélye meglesz.

Ha valóban megkötik a megelőzési hitelkeret megállapodást a Valutaalappal, akkor a már az esetleges tárgyalások délutáni bejelentését követő forint erősödés és országkockázati felár csökkenés tovább folytatódhat, milliárdokat megtakarítva így a költségvetésnek és az állampolgároknak egyaránt. Továbbá így akár elkerülhetjük az ország adósságának szinte már tényként kezelt leértékelését is, ami rendkívül súlyos károkat okozhatott volna. Ugyanis számos befektetési alap policy-jének része, hogy nem befektetési kategóriájú, más néven bóvli besorolású kötvényeket nem vásárolhat. Ez azzal párhuzamosan, hogy a magánynyugdíjpénztárak korábbi megszüntetése miatt már ők sem tudják finanszírozni az adósságot, szinte megoldhatatlan likviditási gondokat jelenthetett volna. A befektetői bizalom esetleges visszatérése ugyanakkor amellett, hogy közvetlenül is milliárdokat takarít meg az országnak, és még akár a tényleges hitelfelvételt sem teszi szükségessé, lehetőséget ad a kormánynak, hogy véghez vigye a korábban tervezett intézkedéseit, amelyek így akár be is teljesíthetik pozitív hatásaikat. Például a devizakitettség csökkentésének örvendetes céljához rossz eszközöket választott a kormány, gondolhatunk itt a végtörlesztésre, amely miközben a gazdagabb rétegeknek kedvezett, a mindennapi gondokkal küzdőknek, akiket legjobban érintett a közvetlenül a végtörlesztés miatt is emelkedő árfolyam, kifejezetten ártott. Amennyiben azonban a devizaárfolyamok tartósan csökkennének a bizalom visszatérése miatt, kevésbé érződnének ezek a negatív hatások.

Korántsem lehet ugyanakkor a kánaán elérkezésére számítani. Ugyanúgy szükség lesz a jövő évi megszorításokra és a közszféra átalakítására. Az olyan egyszeri tételek nélkül, mint a magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosításából, a folyó kiadásokra fordított összegek és az ágazati különadók, a költségvetés hiánya 6-7 százalék körül lenne, ami alig jobb a Fidesz által jogosan kritizált 2006-2010-es időszak számainál. Mindez pedig a jövő évre előrejelzett 0-1 százalékos növekedés mellett a meghirdetett célokkal szemben az államadósság növekedését vonná maga után, amely - amiben a kormánynak is igaza van - megfojtja a gazdaságot, és nem ad esélyt a kiútra. Kapunk ugyanakkor egy lehetőséget, hogy komoly megszorítások árán, szenvedve és küzdve, de kitörjünk a sok éve fennálló ördögi körből, beindítsuk a növekedést, csökkentsük az adósságot, és építsünk egy egészségesebb országot. Ez a mi esélyünk, és ez a Fideszé is a túlélésére. Reméljük, ha akár csak önös érdekből is, de nem szúrják el.

A kettes országos egyéni választókerületben vasárnap megtartott időközi választások első fordulójának eredményei nyilvánosságra kerültek. Sok meglepetéssel nem szolgáltak a már megismert adatok, ugyanis nagyjából tudni lehetett, hogy a hazai pálya előnyét élvezve, a Fidesz elsöprő győzelmet fog aratni. Azonban az időközi választásoknak általában megvan az a romantikája, ami a kettős megítélésükből ered. Mégpedig abból, hogy mind a győztes, mind pedig a vesztes fél egyaránt a saját szájíze szerint tudja átadni az adott eredményt: a győztes fél mondhatja (és mondja is), hogy a győzelme az országos támogatottsággal egyenértékű, míg a vesztes – ahogy a politikában már megszokhattuk – állíthatja, hogy az eredmény nem reprezentatív leképeződése az országos választói hangulatnak.

Hogy a két állítás közül melyik a valósághoz közelebb álló, arról csak találgatni lehet. Mindenesetre az első megállapításnak jelen esetben az lehet a buktatója, hogy a Fidesz 1998 óta zsinórban nyerte az említett választókerületben kihirdetett választásokat, így meglepő lenne, ha az országos támogatottsággal bíró párt éppen hazai pályán vesztene. Azonban, ha követjük Láng Zsolt nyilatkozatának logikáját, akkor könnyen mondhatjuk, hogy effektíve a többi induló eredményei is tükrözik saját országos támogatottságukat. Eszerint a Jobbik gyengül, az MSZP mégis visszaveheti a váltópárt szerepét a Jobbiktól (2.ábra), illetve az LMP és az MSZP mégiscsak tud együttműködni, ha a második Orbán-kormány leváltása a tét – persze még mindig csak Láng Zsolt nyilatkozatából kiindulva, mely szerint győzelme jól jelzi a kormánypárt országos támogatottságát.

A Jobbik hétvégén elért eredményein annyira nem kell csodálkoznunk, hiszen sem ő, sem a vele egy lapon említhető egykori MIÉP nem tudott olyan potenciális szavazótábort kiépíteni magának a második választókerületben, hogy képviselőt tudjon bejuttatni a Parlament soraiba. Ennek nyilván száz meg száz oka lehet, de valószínű, hogy nem arról van szó, hogy a Jobbik szavazói csupán erőiket mindenkitől elrejtve nem mentek el az urnákhoz - tartogatva a nagy mennyiségű szavazataikat a második fordulóra -, hanem inkább arról az egyszerű tényről, hogy a Jobbik támogatottsága általában olyan régiókban ölt nagyobb méreteket, ahol az életszínvonal elégedetlenséget szül, ami Budapest II. kerületéről nem mondható el. Az új politikai tömörülés, a JESZ - mely az MDF utódpártjaként aposztrofálható – eredményének alacsonyságából adódóan nem sokat mondhatunk, csupán annyit vehetünk észre, hogy 3,5% -kal elmarad az akkor még létező és a választókerületben induló MDF 2010-es eredményével (link). Ebből következtethetünk arra, hogy a korábbi MDF szavazókat valamiért nem sikerült maradéktalanul megszólítaniuk, hiába a kampányvideó, a fiatalos lendület. 

Az MSZP-s Lévai Katalin, illetve az LMP színeiben induló Karácsony Gergely megállapodása, mely szerint lemondanak saját szavazatukról egymás javára, csak hogy a jelenlegi kormánypártot gyengítsék, sokkal érdekesebb tényező. Hiszen az LMP az MSZP politikájától távol tartja magát és ennek minduntalan hangot is ad. Mégis megkötődött egy ezt cáfoló megállapodás, bár az első forduló eredményei után, mintha Karácsony Gergely visszavonta volna korábban tett ígéretét, ugyanis kettőjük szavazatait összeadva sem tudnák maguk mögé utasítani Láng Zsoltot. Maga a megállapodás könnyen azt az érzetet keltheti a választópolgárokban, hogy az ellenzéki erők képesek félredobni politikai ellentéteiket, hogy a kormánypártot gyengítsék, még akkor is, ha csupán egy OEVK országgyűlési képviseletéről van szó. Ez azonban két irányba visz. Egyrészt, mivel valóban csak egy választókerület képviseletéről szól az szóban forgó időközi választás - azaz egyetlen kormánypárti képviselő mandátumáról -, jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy egyetlen mandátum megszerzésével gyengíthetik-e annyira a kormánypártot, hogy ennek eléréséhez viszonylagos összefogást eszközöljenek. Másrészt bizonytalanná teszi a megállapodás komolyságát, hogy Karácsony Gergely visszavonta ígéretét: nem lép vissza Lévai Katalin javára. Ezzel   Karácsony bizonyítékát adta annak, hogy nem lehet más a politika: egy politikus kijelentését nem lehet komolyan venni – mondhatják az apolitikus felfogás képviselői. 

A szóban forgó választás megkérdőjelezhetetlenül legfontosabb eleme maga a választókerület képviselői mandátumának megszerzése. Igen ám, de jelen esetben nem csak egy mandátumról van szó. Ugyanis az LMP színeiben induló Karácsony már országgyűlési képviselő, azaz rendelkezik mandátummal, tehát ha esetleg megnyeri a választást – bár az első fordulóban elért eredménye nem ad okot ilyen következtetésre –, az ő mandátumát mással kéne helyettesíteni, hiszen két mandátummal nem rendelkezhet. Ehhez tartva magát, meg is nevezte utódját: Hanzély Ákos, világbajnok öttusázó venné át Karácsony listás helyét az Országgyűlésben. 

Azonban a mandátum körül forgó ötletelésnek magával Láng Zsolt mandátumával kapcsolatban is lehetnek érdekes végeredményei. Ugyanis Láng a második kerületben polgármesteri pozícióval rendelkezik, és hallható olyan, a kormánypárt részéről felvetett ötlet, mely szerint polgármesteri és országgyűlési képviselői tisztséggel egy ember nem rendelkezhet egyszerre. Nyilvánvaló, hogy ennek hatályba léptetése nem a ciklus közben történne, hiszen ennek bevezetése számtalan időközi választás kihirdetését vonná maga után, amit nem biztos, hogy fideszes jelöltek nyernének. A tervezet azonban a hónapok során sokat változott: egyre bonyolultabbá és trükkösebbé vált.

(forrás) 

A találgatások tényleg nagyon sokoldalúak és nagyon messze is tudnak vinni, így nehéz kijelenti, hogy egyik feltevés helyesebb és igazabb, mint a másik. Az adatok rendelkezésre állnak, a képlet egyszerű: a Fidesz megnyerte az első fordulót. Azonban pont a sokrétű találgatások miatt nem szabad egyértelműen egyik oldalon sem kijelenteni – különösen a két forduló között -, hogy a győzelem teljes, hiszen a második fordulóval még fordulhat a kocka.